A MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központban vagyunk, ahol az Antal Péter debreceni műgyűjtő tulajdonában lévő Antal-Lusztig Gyűjtemény darabjaiból válogatták öszsze A héttoronyba zárva – Melankólia a modern művészetben című tárlatot. A mások mellett Ámos Imre, Csontváry Kosztka Tivadar, Farkas István, Gulácsy Lajos, Kondor Béla, Moholy-Nagy László, Ország Lili vagy Schaár Erzsébet egyes műveit bemutató kiállításon a depresszió emésztő világába lépünk. Itt megszűnik az idő, eltűnik a térben a test, és feloldódik az ürességben a lélek.

„A depresszió szerencsétlenségében a szerencse is megadatik” A szerző felvétele

A MODEM vezetője, Gulyás Gábor által összeállított tárlat ismertető szövege úgy fogalmaz, hogy „a kiállítás hét tematikus csomóponthoz kapcsolódóan mutat be olyan, különböző időszakokban, Magyarországon és külföldön született műveket, amelyek egymással izgalmas dialógusokban árnyalják a melankólia megjeleníthetőségének gazdag hagyományát. A hét kapcsolódási pont a múló idő, az idegenné váló táj, az emberi test romlása, a fej és a portré enigmája, a szerelmi szenvedés, a magány, valamint a beteljesíthetetlen szabadságvágy”. Ám ezek csak szavak – hiszen a depresszió mély és halálos elveszettségérzését leírni és lefesteni nem lehet, megverselni és megfesteni olykor sikerül, beszélni róla nehéz.

– Ebben az állapotban életem egy szakaszában én magam is érintett voltam, de nemigen tudom megragadni szavakkal – mondja Borbély Szilárd a rá oly jellemző finom kifejezésmóddal.

– Igaz, be kell valljam, hogy a depreszszió szerencsétlenségében a szerencse is megadatik. Hiszen a magára hagyatottság végtelen ürességében a létezés azon rejtett zugaiba is beleláthatunk, amelyek a boldogok elől el vannak zárva.

Megáll Kicsiny Balázs egész falat betöltő videoinstallációja előtt, amely egy óra hatalmas számlapját ábrázolja, visszafelé haladó mutatókkal, közöttük vergődő emberekkel.

– A depressziós ember számára az időérzék felborul, ezért minden, ami volt, az olyankor egyszerre van és egyszerre fáj – magyarázza a költő, majd a sötét térből hirtelen ragyogóan világos terembe lépünk, amelynek közepén nyugágyat állítottak fel. A kellemesen krémszínű nyugágy árnyéka úgy ömlik szét a padlón és a vakítóan fehér falakon, mint a fekete epe.

– Különös dolog, hogy depresszív állapotban megszűnik a világnak, mint létezőnek a realitása, ennek ellenére egyes tárgyak képesek arra, hogy megszólítsanak. Méghozzá olyan erővel, hogy az ember zokogásban tör ki akár egy ártatlan ágy láttán is – mondja Borbély Szilárd. Elhaladunk Farkas István egy 1931-ben keletkezett, sötét tónusú remekműve előtt, amelyen öreg, arctalan zsidó házaspár lépdel egymásba kapaszkodva. Nem látják, nem láthatják, hogy hátuk mögött, a messzeségben fekete vonat zakatol: a festő által megrendítően hamar megsejtett halál hírnöke. Majd Borbély Szilárd megtorpan Ország Lili Nagy fal II. című festménye előtt.

– Ez a számomra legkedvesebb darab ezen a tárlaton – jegyzi meg a költő –, holott első látásra nincsen benne semmi különleges. Egysíkú, mármár kopár kép, látok rajta egy megmagyarázhatatlan módon lebegő labdát és egy titokzatos, a semmiben a semmiből épített falat. Még azt sem tudni, hogy minek a fala ez. Talán egy házé, egy templomé, fogalmam sincs. De a megfejthetetlensége révén a létezés olyan megfoghatatlansága árad ebből a festményből, ami számomra roppant izgalmassá teszi.

A költő máskor halk, szelíd hangja egy pillanatra felerősödik – majd hirtelen elhallgat. Borbély Szilárd a hét torony között is udvarias ember: időt hagy arra, hogy az őt hallgatók elcsöndesedjenek, körbenézzenek, és saját epeszínű árnyékukat is megpillantsák a falakon.