Kemény férfiak melója, ülni a sok ezer lóerő és a sok ezer liter dízelolaj fölött, uralni a szörnyeteget, amelynek még csak el se kell szabadulnia, akkor is csodálatos biztonsággal öl, mondjuk Szárszó és Szemes között.

Tony Scott persze nem elmélkedő típus, nem tehet mást, mint elszabadítja a szörnyet. El is indul a 777-es szerelvény, rengeteg kocsi, néhány közülük, az illendőség kedvéért veszélyes anyaggal töltve, hogy nagy katasztrófát kelljen elkerülni. A trükk az, hogy nincsenek terroristák a háttérben (ebből a szempontból a magyar cím kissé becsapós), nem a számítógépek zavarodnak öszsze, hanem a jó öreg vasút rendetlenkedik. Ezt a filmet 1960-ban éppen így le lehetett volna forgatni. Egyébként is, végig érzi az ember, hogy már látta a fi lmet, első és második vonalas mozik bonyolódnak hasonlóan: az elszabadult szerelvénnyel szemben egy csöndes, hétköznapi tehervonat jön, a fülkében egy fehér és egy fekete, két generáció, egy új és egy régi vasutas, egy özvegy és egy válófélben lévő derék ember, mire befutnak az állomásra, mindkettőjük magánélete is rendeződik.

Ha valakinek ez kevés, nehéz vele vitatkozni, a világ egy centivel sem lett több ezzel a filmmel. De mégis jó nézni, ahogy ezt a semmit egy öreg profi elmeséli. Ritmusa van, elindul, megakad, ordít és elcsendesül, százhússzal jön a monstrum, elkaszál mindent, fantasztikus lómentések történnek az átjáróban, miközben a 777-es csak jön, jön, arctalanul és szörnyűségesen, majd megállunk, elmesélik a családi tragédiákat, az egyik asszony rákos volt, a másik SMS-ezett. Egy perce még százezer vágás, dübörgő sínek, repülő autóroncsok között voltunk, most meg a lehető legsablonosabb dumákat mondja két színész, a nagyon kék szemű Chris Pine és a nagyon fehér fogú Denzel Washington.

Tékozlás, persze, Denzel Washingtont ilyesmire használni, a gázsi századrészéért is találtak volna valami fehér fogsort, amelynek tulajdonosa belenyögte volna a mobiltelefonba a vész idején, hogy „I love you”, de nyilván tudják az alkotók, mibe érdemes befektetni. A jelek szerint forgatókönyvbe nem annyira, bár időnként az a benyomásom, hogy még így is faragtak rajta, egyszerűen túl sok kidolgozatlan figura jelenik meg a vásznon ahhoz, hogy ezt valaki így le merje adni filmkészítési célra.

De ez is Scott tehetségét dicséri: ismeri a nézőit, tudja, hogy mi kell nekik, és nem állíthatom, hogy olyan könnyen ki tudja magát húzni az ember a jelenetek hatása alól. A mozi után például metróra szálltam, és ahogy jött a szerelvény, éreztem az adrenalint, vagy mit is szokás ilyenkor érezni, szóval a veszélyes élet mámorát, három megálló a föld alatt, egy acélszörnyeteg gyomrába zárva. El lehet képzelni.

Csak a jó öreg vasút rendetlenkedik