– Sosem éreztem ambivalenciát a festészet és a testvéri közösség köteléke között. Kívülről úgy tűnhet, sok szabály között élek, de ezek az életet szolgálják. Számomra az igazi szabadság Istenben van. Valahogy olyan ez, mint mikor az ember családot alapít. Ott is vannak szabályok, de ha jól működik a család, belül nagy szabadság van: a szeretet szabadsága. Ilyen a szerzetesség is. Engem ez a szabadság vonzott.

A megtett útra visszatekintve, mintha minden ebbe az irányba vitte volna: Orsolya szerint nincsenek véletlenek, ha az ember jobban odafigyel, lépést lépés követ. Családjukban az egy négyzetméterre eső művészek száma magas volt: édesapja, Fecske András művészeti író révén otthonukban a kortárs festészet emblematikus alakjai adták egymásnak a kilincset. Nagyapja művészeti tankönyvet írt a dolgozók gimnáziuma számára, magyartanár édesanyjától pedig a költészet és az irodalom szeretetét örökölte.

– Gyerekkoromtól az alkotás varázsát szívtam magamba – meséli Orsi testvér. –Ha azt szerették volna a szüleim, hogy valamivel elfoglaljam magam, akkor egész biztos, hogy papírt és ceruzát adtak a kezembe. Nagypapám kicsi karonülő koromtól fogva vitt múzeumba, sokan csodálkoztak, hogy lehet egy ekkora gyereket elvinni a Nemzeti Galériába.

Nagyapja egy másik úton is elindította: együtt járták a környék templomait, s ahányszor csak meglátogattak egyet, játékos rituáléjuk szerint elénekelték kedvenc gyermekimádságukat.

– Utólag, felnőtt fejjel a helyükre kerülnek a nagy kirakós apró darabkái. Úgy érzem, hogy a gyökereim ehhez a szokásunkhoz és az egyik első templomi élményemhez vezethetők vissza. A rákospalotai Főplébánia templomnak fantasztikus ólomüveg ablakai vannak: gyerekként is lenyűgözött a látvány. Órákig tudtam volna nézni, ahogy a fény megtörik a színes üvegen. Ez az első emlékem, ami ehhez a misztikus világhoz köt.

Nagyapja korai halála után a rendszeres templomjárás és a hit egy időre háttérbe szorult az életében, sokáig nem is gondolt rá, hogy a szerzetesi életet válassza.

– Érdekes módon számomra a vallás mindig is összefonódott a művészettel, ez a két világ kölcsönösen erősíti egymást az életemben. Talán mert a művészet az, amin keresztül Isten annyira meg tud szólítani másokat. Szenvedély, érzelmek, benyomások: ezeket sokszor nem lehet szóval kifejezni, legfeljebb csak képpel. Az egyik ilyen találkozási pont volt, mikor tizenöt éve a ráckevei Keresztelő Szent János Plébániatemplom festési munkálatain dolgoztam Patay László mester segédjeként. Egy este már egyedül voltam a templomban, betettem a magnóba az 1492 című film zenéjét. Hallgattam a partraszállás mennyei taktusait, s a fejem felett ott volt félig megfestve Jákob lajtorjája, ahogy elér egészen a mennyországig. Ott ültem és belülről valami nagyon megragadott, hogy milyen jó lenne ezt csinálni egész életemben úgy, hogy egészen az Istennek szentelem magam. Valahogy így kezdődött.

Egy vonatút során végleg megpecsételődött a sorsa: frissen megismert útitársa búcsúzáskor egy katolikus szerzetesközösség, a Szociális Testvérek Társasága elérhetőségét nyomta a kezébe. Hosszú évekig ismerkedett velük. Közben a Szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán rajztanári diplomát szerzett, majd megpályázott egy állami ösztöndíjat, s a Római Képzőművészeti Akadémiára került.

– Kint az első évben a Római Magyar Akadémián laktam, utána három évet Szent Franciska nővéreinek a kolostori kollégiumában. Mivel ez egy bencés közösség, így már akkor közelebbről ráláthattam a bencés apácák életére. Ez megerősített a terveimben: 2003-ban csatlakoztam a Társasághoz.

Döntéséhez hozzájárult az is, hogy a szociális érzékenység mellett a modernség a Társaság mottója. Nem elefántcsonttoronyba zárva, hanem a mában élve dolgoznak az emberekért, a társadalmi bajok ellen. Szerzetesi ruhájuk nincs, nem kolostorban, mégis közösségben élnek, s a közösség tagjai ugyanúgy, mint bárki más, reggel elmennek munkába, bérből és fizetésből élő emberek.

– Mikor belépünk a Társaságba, már mindegyikünk rendelkezik szakmával. Fontos, hogy képzett munkásként segíthessünk. Van köztünk gazdasági szakember, tanár, gyógypedagógus, polgármester, védőnő. A szerzetesi és a civil élet sokak szemében mintha két világ lenne, de nem a mi számunkra. Közösen indul a napunk, együtt imádkozunk. Utána mindenki megy a maga munkahelyére. Este együtt fejezzük be a napot egy közös vacsorával. Három, hat vagy tizenkét fős közösségekben élünk. Felemelő, mikor a hatalmas ovális asztalt körbeüljük: mindenki megoszthatja a többiekkel, ami vele történt.

Ezek szabják meg a keretét a napnak, közben pedig sorjáznak a szociális, közéleti és karitatív munkák: ínségakciókban való részvétel, táboroztatás, hitoktatás, tanfolyamok szervezése. Mindenki úgy segít, ahogy szakmájából és tehetségéből telik: Fecske Orsolya a templomi fal- és üvegfestményein, illusztrációin keresztül.

– A képeim a közösséggel együtt alakulnak azzá, amivé. Sokszor beülök misékre, közösségi alkalmakra, hogy megérezzem, megtaláljam, mi az, ami számukra valóban ajándék lehet. Mikor a Tömő utcai Béke Királynője Kápolnának készítettem az üvegfestményeket, tudtam, hogy a nyolcadik kerületbe kerülnek, egy végtelenül szegény városrészbe. Ennek a munkának a felszentelése pont egybeesett a hajléktalanokkal való lelki gyakorlattal. Mindez formálja az alkotást és engem is.

Akvarell, tus, tintarajz, metszet, szekkó, üveg: művészi eszköztára szinte végtelen. Tematikailag a gyermekeknek szóló munkái állnak a legközelebb a szívéhez. Készített illusztrációkat Kányádi Sándor gyerekverseihez és képeket az MTV kicsiknek szóló vallási műsora számára. Alkotásain pasztell harmónia, világos, derűs színek mutatják be a hit világát az apróbbaknak, de nem megy el a súlyosabb témák mellett sem. A Golgota hegyén című akvarelljén színes, stilizált világ beszél a Biblia és az emberi élet legsötétebb fejezetéről, halálról és szenvedésről – gyereknyelven.

– Fontos, hogy a dolgok igazsága megmaradjon – szögezi le. – Kicsiben is, nagyban is. Szomorúság és öröm: ezt a kettőt fogják a gyerekek is megtapasztalni az életben, kis és nagy meghalásokat, kis és nagy feltámadásokat. Túl vagyunk terhelve: az internet meg a média világa képekre épít, és manipulál is vele. A gyerekek a tévé előtt nőnek fel, a gondolkodásukat is ez befolyásolja. Nem mindegy, milyen képek kerülnek közel hozzájuk. Ez legalább olyan fontos, mint hogy milyen táplálékot kapnak. Abban, hogy a gyerekeket hitelesen megszólítsam, sokat segít, hogy én magam is valamennyire gyermek maradtam.

Ha valaki egyszerre gyermek, művész és szerzetes, érzékenyebb másoknál. De vajon sérülékenyebb is?

– Lehet veszélyes is, de a kockázat, a súly nagyobb értéket is jelent. Elzárkózni nem szabad. Ahogy beszélgetünk, épp itt van velem szemben a feszület a falon. Ha valaki, hát Jézus belement minden kockázatba, amit lehet vállalni mások életéért. Nekem is megvannak a magam kockázatai. Nem élnék más korban vagy máshol: az emberi életben a legszebb a közösség, de ez rejti a legnagyobb nehézséget is. Ez sosem változik, egy félmondattal ma is ölni lehet. Azt remélem, az ember bizonyos kérdésekben jobbá válik: ezért megéri dolgozni.

Mikor arra kérem, jellemezzemagát, sokáig hallgatunk. Végül arra jut, sok hibája van, de a legjobb tulajdonsága talán, hogy tud szeretni. Azt beszédesnek tartja, hogy két olyan állat is megtalálható a nevében, amit igen kedvel: a fecske, a nép nyelvén az isten madara, a folklórban a hit szárnyaló hírnöke; keresztneve pedig a sokszor nehézkes medvékre, de azok bátorságára, az anyamedvék gondoskodására is emlékezteti. Szerinte ez épp eleget elárul róla.

„Számomra a vallás mindig is összefonódott a művészettel, ez a két világ kölcsönösen erősíti egymást az életemben”