Kolumbiáról nem sokat tudunk; na jó: Andok, indiánok, kávé, férfiember talán felidézi a volt Forma–1-es versenyzőt, Juan Pablo Montoyát vagy a focipályák egykori ördögét, a mikrofonfrizurás Valderrámát. Hanem ami mindenkinek beugrik ezzel a dél-amerikai országgal kapcsolatban (García Márquez és Botero mellett, hogy a művészeteket se felejtsük ki), az a kábítószer, az ezzel összefüggő bandaháborúk, az állandó cirkuszok.

Kiugrási lehetőség az utcagyerekeknek

Ám, ami senkinek sem ugrik be, az a valódi cirkusz világa.

Így hát igencsak meglepő, hogy a Fővárosi Nagycirkusz ezekben a hetekben, hónapokban, egészen év végéig egy kolumbiai társulatot lát vendégül. Egy kolumbiai társulatot, amely nemcsak létét, de történetét tekintve is egészen különleges, más kérdés, hogy ez a történet átlagos cirkuszlátogató számára nem derül ki sehonnan, pedig egy efféle szenzációval máshol sportarénákat töltenének meg, könnyfakasztó bestsellereket dobnának piacra.

Történt pedig, hogy 1995-ben a kolumbiai Calí városában egy volt cirkuszi előadóművész, a brit Felicity Simpson alapítványt hozott létre, amelynek neve: Circo para todos, azaz cirkuszt mindenkinek. Simpson azt vette a fejébe, hogy az alapítvány cirkusziskolája segít az utcagyerekeken, a csellengőkön, de még azokon a fiatalokon is, akik már a kábítószer és a bűn felé is kacsingatnak. Úgy vélte: ha sikerül őket becsábítania a porondra, akkor egy jellemformáló munka során célt és értelmet kap az életük. Az iskola sikertörténetét e helyütt nem részletezzük, talán csak annyit, hogy az azóta eltelt másfél évtized során rengeteg artistát bocsátott ki falai közül, jelenleg 86 tanulója van, közülük most 20 fiatal jött el Magyarországra, hogy a Circolombia nevű műsorral szórakoztassa a nagyérdeműt.

Tényleg kár, hogy minderről még a műsorfüzetben sem esik szó, mert bizonyára mindenki más szemmel nézné az előadást. Ami nem feltétlenül tartozik a Fővárosi Nagycirkusz legelképesztőbb műsorai közé, de azért egy latinos hangulatú, sodró műsorfolyam, magába olvasztva látványos újcirkuszi törekvéseket és hagyományos mutatványok sorát. Amelyben a fiatal cirkuszművészek egyik pillanatban rapelnek, breakelnek, bandaháborút játszanak el, de a következő pillanatban szép akrobata számmal szórakoztatnak, kötélen táncolnak, egyensúlyozó, ugródeszka vagy igazi légtornász mutatvánnyal ragadtatják tapsra a közönséget. És tényleg nem roszszul, ami azért fontos, mert ez a történet mégsem arról szól, hogy szegény utcagyerekek cirkuszcsinálás ürügyén a melegben vannak, és még keresnek is valamicskét. Szép, rendes cirkusz ez, a fellépők kubai tanároktól sajátították el a mesterséget, akik pedig annak idején a volt Szovjetunióban okosodtak, ami azért garancia arra, hogy tisztességesen megtanulták el a cirkuszművészet alapjait. Az előadás során szinte végig a porondon van az egész társulat, kivéve talán, amikor a magyar bohócok bolondoznak, vagy a rollerező, kosárlabdázó papagájok, esetleg az éneklő, zsonglőröző fókák mulattatnak. Meglehet: ez a műsor azokat a tizenéveseket is becsábítja a cirkuszba, akik amúgy ritkán járnak oda, pedig hasonló ügyességgel szórakoztatják egymást nem is olyan távol: a Hősök terén, ahol gyönyörű artistamutatványokat adnak elő kerékpáron, gördeszkán, görkorcsolyán; aki csodát akar látni, annak érdemes egyszer elsétálnia oda is egy napsütéses őszi délutánon.

A Hősök tere közel van, de most már talán Kolumbia sincs olyan messze.