– Emlékszik a legelső alkalomra, amikor Budapestre jött?

Jevgenyij Kiszin

– Hogyne emlékeznék, akkor voltam életemben másodszor külföldön.

– Tizennégy éves volt vagy talán tizenöt.

– Tizennégy. Itt ünnepeltem a születésnapomat. Amennyire emlékszem, nagyon kedves emberek vettek körül.

– Nem érezte akkoriban, hogy a rendszer valahogy föl akarja használni a saját céljaira?

– Tizennégy évesen? Semmi ilyesmi nem fordult meg a fejemben.

– És utólag?

– Visszagondolva azt hiszem, sokkal jobban is fölhasználhattak volna, ha intelligensebbek, és nincsenek tele előítéletekkel. De azt sem akarták, hogy egyáltalán Magyarországra jöjjek.

– Miért?

– Mert közönségesek és ostobák voltak. Mikor a szólóestem volt a Szovjet Kultúra Házában, egy japán ügynök fölkeresett, hogy be akar mutatni Japánban. Másnap a Parlamentben volt egy fogadás, ahol jelen volt a szovjet kulturális miniszter. A koncertszervező megpróbálta elérni nála, hogy kiengedjenek, de szó sem lehetett róla. Ezért mondom, hogy jobban is fölhasználhatott volna a rezsim, de nem tette.

– Szerencsére ennek vége. Ön is angol állampolgár lett…

– Megtartottam az orosz útlevelemet is. Egyszerűen csak szerettem volna Londonban élni, lenyűgözött a város, csodálatos a zenei élete, és még rokonaim is élnek ott.

– Ezek szerint londoni lett?

– Kilenc évig éltem ott. Jelenleg Párizsban lakom.

– Meg nyilván a hotelekben, repülőkön, állomásokon, taxikban, útközben.Magányos élet a világhírű zongoristáké?

– Ha az a kérdés, magányos foglalkozás-e a zongorázás, nem tudom. Ha azt kérdi, én magányos vagyok-e, akkor a válasz egyértelmű nem. Rengeteg barátom van, többüket épp az utazások során ismertem meg. Természetesen sok időt töltök egyedül, a zongoránál, de nem vagyok magányos.

– Többet is lehetne társaságban, ha gyakrabban játszana kamarazenét.

– Az alkoholista története jut erről az eszembe, akit a barátai le akarnak beszélni az ivásról, hiszen tönkreteszi így magát. Az iszákos hallgatja őket, aztán megszólal: rendben, nem iszom többet. De kevesebbet sem. Ugyanígy vagyok a kamarazenével. Annyit játszom, amennyit kell, nem akarok többet vállalni. Jobban szeretem a szólóesteket.

– Meg tudná mondani az okát?

– Két oka is van. Egyrészt így mindenért én felelek, másrészt így többet zongorázhatok.

– Ezek szerint nincs lámpaláza.

– Nagyon is van. De tudom kezelni. Az egyik megoldás, hogy nagyon alaposan föl kell készülni. Ha ez megvan, akkor minden erőmmel a zenére koncentrálok, már jóval azelőtt, hogy kilépek a pódiumra.

– Jól értem, hogy önben párhuzamosan fut a zene, az egyik megy a fejében, még mielőtt a pódiumra lépne,miközben annak ismennie kell, amit éppen játszik?

– A színészek is így vannak vele, egyszerre mondják a szöveget és gondolkodnak a folytatáson.

– De ők mégis társaságban vannak, ha valaki hibázik, a másik kisegíti. A hangszeres szólista azonban igazi magányos hős, akinek uralnia kell a közönséget.

– Uralni? Eszembe sem jut, hogy bárkin is uralkodni akarjak. Egyetlen vágyam és célom van: meg akarom osztani másokkal azt a zenét, amit szeretek.