Két pelenkás lator
A Stavovske Divadlóba (magyarul Rendi Színház) belépni mindig furcsa érzés. Legalábbis a Magyarországról érkezőnek. Csaknem kétszázharminc éve áll ugyanott, és többszöri rekonstrukció ellenére is nagyjából ugyanolyan, mint amikor Mozart itt vezényelte a Figaró házasságát, majd a Don Giovanni első bemutatóját. Arról már nem is beszélve, hogy építtető tulajdonosától a XVIII. század végén a cseh rendek vásárolták meg (innen a neve is), nagyjából ugyanakkor, amikor a mi Csokonaink Pozsonyban egy folyóiratra valót nem tudott összekoldulni az országgyűlésező magyar rendektől. Most a Nemzeti Színház egyik játszóhelye, és történetesen a Mikvét láthattam itt. Lényegében ugyanazt az előadást, amely nálunk is megy a Pesti Színházban Michal Docekal, a prágai Nemzeti Színház művészeti vezetője rendezésében. Különbség szinte csak a térben és a színészekben van. Jan Dusek díszlete Prágában magas és impozáns, Pesten ugyanaz félbevágva és kissé elforgatva ügyetlen, bumfordi. A mi színésznőink viszont jobban tetszettek, talán mert őket már régen ismerem. Az ortodox rituális fürdőben kitörő liberális-feminista lázadásról szóló darab persze itt is, ott is ugyanolyan rokonszenvesen naiv.
Izgalmas viszont a Godot-ra várva ugyancsak Docekal rendezésében a Nemzeti Új Színpadán, amely éppen kétszáz évvel fi atalabb a Rendi Színháznál, 1983-ban készült el. Becket darabja ezúttal egy lepusztult buszmegállóban játszódik, a nevezetes fát itt a puszta fémvázból kimeredő száraz gally jelzi, a háttérben meg három hirdetőtáblán láthatunk ágaikat szomorúan lógató füzeket, Hamarosan! felirattal. A második részre a gally levelet hajt, a füzeket pedig lombos fák váltják föl, a felirat Most!-ra változik.
A várakozó páros (David Matásek és David Prachar), akiket hol személytelen véglényeknek, hol ismerős hajléktalanoknak, hol filozófusoknak, hol bohócoknak és ki tudja még minek láthatunk, most vonszolódó nyomorékokként jelennek meg, de hamarosan artistákká alakulnak, akik produkcióik végén pukedlibe perdülve várják a tapsot. Kis pocsolyában tocsognak, felmosóronggyal spriccelődnek, bukdácsolnak, kokettálnak a közönséggel, kiszaladnak a nézőtérre. Aztán egy szál pelenkára vetkőznek, bár csöppet sem látszik rajtuk, hogy akár a prosztatájukkal is bármi baj lenne, viszont így feszülnek föl a buszmegálló vázára, mint két lator, melyek közül, mint tudjuk, akár a Godot-ból, akár a Bibliából, az egyik üdvözült. De nem gúnyolódnak, nem botránkoztatnak, csak csintalankodnak.
Nagyra nőtt, vásott csecsemők. Nem kétséges, pillanatra sem veszik komolyan a világvégét, a pusztulást, a filozofikus-bibliai utalásokat éppúgy, mint a darab végletes pesszimizmusát. A második részben a járda egy darabja fel van bontva, csíkos szalaggal el van kerítve, minek következtében mind a négy szereplő hatalmas sárban fetrengést ad elő. Egyébként az úrként utazó Pozzo (Ondrej Pavelka) és a szolga, Lucky (Jan Hartl) sem sokban különbözik a helyben maradóktól. Eleinte bosszantó a dráma minden mélységének, tragikumának, fájdalmának nagyvonalú semmibevétele, aztán szórakoztató, végül magával sodró. Nem kétséges, röhögve sokkal elviselhetőbb az örök várakozás hiábavalósága, reménytelensége.
És röhögve a múlt is kibírhatóbb. Egy külvárosi színházban, Libenben a Divadlo nad Palmovkouban láttam a Hitlernél a konyhában című előadást, a Divadlo v Dlouhé vendégjátékát. Nem színdarab ez, nem is igazán abszurd, noha a szerző nem mulasztja el leróni tiszteletét a Mein kampfot író Tábori György előtt, hanem szabályos, mondhatni régimódi kabaré. Az író, Arnost Goldflam szabályszerű konferansziét játszik, kijön és csevegve mulattatja közönséget, majd jelenet következik, aztán régi operettdal, majd az egész kezdődik elölről. Csak éppen minden jelenetben szerepel Hitler. Sztálinnal és Tábori Györggyel fut össze ambiciózus fiatal festőként a brnói pályaudvaron, Eva Braunnal folytat családtervezési beszélgetést, szlovák szüzeket kíván megtermékenyíteni, aztán kiirtja harcostársait, maga pedig álöltözetben élvezi Buenos Aires gyönyöreit. De nem a tartalom az igazán érdekes, hanem a játék. Teljesen hagyományos, mégsem áporodott. Pedig akad kiöregedett bonviván, kopott hangú díva, kikandikál a bevált rutin, az egész mégis friss, eleven. Él a tradíció, nem haldoklik és korhad az újítások árnyékában.
