Az utóbbinál maradva: azért hallgatom éppen a Platée-t, mert láttam, hogy a Régi Zeneakadémián, Liszt szobájában a könyvespolcon van egy szépen bekötött partitúra belőle. Talán Liszt valóban ismerte a darabot. Talán teljesen el vagyunk tájolva, amikor azt képzeljük, hogy a Rameaureneszánsz a XX. század második felétől kezdődik. A Platée-nek látszólag semmi köze nincsen Liszthez vagy bárki, ma az Operaházban játszott komponistához, de a látszat talán tényleg csal. A történet szerint Platée, vagyis Plataea egy félig buggyant najád volt, aki meglehetős rusnyasága ellenére azt hitte, aki csak meglátja, beleszeret. Ezzel párhuzamosan Jupiter attól szenved, hogy Júnó mindenkivel meggyanúsítja, így aztán megszületik a nagy ötlet: hozzák öszsze Jupitert Platée-vel, és ha Júnó meglátja őket együtt, rájön, hogy micsoda képtelenség ez az egész, és kigyógyul a féltékenységből.

Mai szemmel nézve kegyetlen a történet, főleg amikor a végén a hoppon maradt Platée-t körbeugrálják, hát mit képzeltél magadról, rondaság. De az elég nagy tévedés, ha azt gondoljunk, nincs közünk hozzá. Rameau a főszerepet férfinak írta, így legalább láthatjuk, hogy a nőnek öltözött férfi komikuma mennyire ősi és megunhatatlan, Rameau-tól Gálvölgyiig és a Hónaljmirigyig. Különös módon a fordítottja viszont szinte mindig heroikus, Monteverditől Beethovenig és Hilary Swankig. De láthatjuk Rameau továbbélését Wagnerben, hiszen a Rajna kincse ott kezdődik, ahol a Platée végződik, egy szerelmében megcsúfolt, nyirkos vízilény bosszút esküszik a világ ellen. Akármilyen képtelenségnek tűnik is, hogy Wagner barokk francia operákból szerezzen ihletet, ha egyszer a kotta Lisztnek is megvolt, semmi sem lehetetlen.

Nem mintha ezért kellene szeretni Rameau-t, helytáll ő magáért is. Még akkor is, ha elsőre ijesztő egy háromfelvonásos, előjátékos, táncbetétekkel gazdagon megrakott opera. Annyira ijesztő, hogy a lemez mellé rögtön segítségért is folyamodtam, megvásároltam a DVD-változatot, annak legalább van felirata, színpada, táncosa, rendezője. Karmestere is van, de az ugyanaz, aki a lemezt vezényli, Rameau talán legnagyobb apostola, Mark Minkowski. És tényleg könynyebb képpel kezdeni, csodálni a francia operajátszást, mindent a szemnek, az előjátékban Ámor bugyiban, melltartóban érkezik, na jó, ráadtak egy férfizakót, attól csak szexibb lett. Kit érdekel, hogy még énekel is? Fantasztikus jelmezek, táncok, olyan az egész, mint egy óriási lakoma, és Minkowski is csak jobb karmester lett a CD és a DVD között eltelt tizennégy év alatt.

Mégis inkább a lemez mellett vagyok. Akármennyit segít a kép, egy idő után hátráltat, unalmassá válik,mindig ugyanaz történik, a lemez viszont némileg érthetetlen módon folyton változik, mindig mást vesz észre az ember. A lemez hordozható, nem kell nekikészülni, elszánni magunkat hozzá. És mindig csak a lényeget mutatja, az operának a zenéjét, az énekesnőnek a hangját, a világnak csak a szépségét.