– Ez már volt véres – mutat a zsákra az őrnagy, aki az elsők között látta el a helyszínen az augusztus 23-án történt támadás sérültjeit, akik közül végül két magyar katona életét vesztette. Löcher Zsuzsanna a harmadik turnusát szolgálja Afganisztánban, a magyar Tartományi Újjáépítő Csoport (PRT) kötelékében.

Már gyerekkorában világos volt, hogy orvos lesz a budapesti lányból. Mindenkit bekötözött, aki megsérült. A gimnáziumban kicsit zavarba jöttek ambícióitól: nem volt olyan skatulya, amibe bele tudták volna tuszkolni a jó tanulót, akit érdekelt a zene, a biológia, a zoológia és a kutyakiképzés. Elsőre felvették az orvosira, ötödévben jelentkezett a honvédséghez. Az egyetem befejezése után, szeptemberben letette az orvosi esküt, október elején pedig a katonait. – Gyerekkoromban nagyon tetszett a katonásdi. Szerelős, rajzolós, alkotós voltam, nem Barbie-s – meséli magáról a PRT Baghlan tartományban található táborának egészségügyi központjában.

Amikor a híradóban látta a Koszovóba készülő katonákat, érezte, nagyon menne ő is. Nem kellett sokat várnia. Bár már akkor Afganisztán szerepelt a tervében, végül – mivel Koszovóba nem volt jelentkező – a Balkánra utazott. Nagyon élvezte, alig akart hazajönni. – Minden élesben ment, extra jó volt a munka, amiről otthon csak beszéltünk. Én ilyen helyen tudom művelni a szakmámat, töményen – meséli első miszsziós élményéről. Zsuzsának elképesztő a munkabírása, így mondani sem kell, hogy a missziót követően készült fel a honvédorvos-katasztrófaorvos szakvizsgára.

Egy harckocsi ablakán kitekintve a világ sokkal veszélyesebb helynek tűnik, mint amilyen a civil életben. Zsuzsa határozottsága és felkészültsége némi biztonságérzetet hoz ebben az adrenalin-hullámvasútban. Koszovóban volt olyan BTR-balesetben megsérült magyar katona, aki azt mondta, alig várta, hogy Zsuzsa a helyszínre érkezzen. S hogy milyen kicsi a világ: amikor Zsuzsa augusztus 23-án hozzáfogott a sérültek ellátásához Baghlanban, egyszer csak felbukkant ugyanez a Koszovóból ismert arc. – Segített visszajutni a jármű fedezékébe, mert azt hittem, hogy ott fognak minket lelőni – emlékszik vissza az őrnagy.

Zsuzsa megtanulta, hogy mindig csak arra kell koncentrálni, amibe belehalhat a beteg: vérzés, légzésleállás. Tudja azt is, a terepen csak annyi segédeszköze van, amenynyit el tudott odáig cipelni, viszont fel kell készülni arra, hogy egy beteget akár napokig ápolni kell, segítség nélkül.

– Sosincs elég információ a sérültekről, és sosem egyértelmű a helyzet. Zúg a Humvee, a rádiókapcsolat zavart, és nem tudod előre osztályozni a betegeket, általában azt sem tudod, hány sebesült van pontosan. Annyi időd van az ellátásra, amennyit a konvoj parancsnoka ad. Úgy kell dolgozni, hogy közben te is veszélyben vagy, téged is meg akarnak ölni – írja le Zsuzsa a terepmunkát. – Itt bármikor lehet támadás. Azt szoktam mondani az embereimnek: élj úgy, hogy minden cuccod készen van, mindenhez értesz, aztán nyugodtan beállhatsz a zuhany alá, ha szól a riadó, készen állsz az indulásra – meséli. A baghlani eü-csapat a kisugárzásával lelkileg is támogatást akar nyújtani a tartományban szolgálóknak.

Jó gyakorlás volt a mentőzés. Zsuzsa ugyanis hatodévben letette a mentőtiszti vizsgát, és 1999 óta folyamatosan mentőzött, változó intenzitással, amennyi ideje volt rá. – Sokat tanultam: látom a beteget, első blikkre le tudok venni egy csomó mindent, és nem fagy le az ember, hanem azonnal elkezd dolgozni – foglalja össze mentős tapasztalatait. A másik „hobbija” a kutyás mentés. Afganisztánba is két kutyájával jött ki, mert nem volt kire rábízni őket, és így az edzéseket sem hagyja ki teljesen. Különböző kutyás kutató- és mentőcsapatok részeként 2005-ben megjárta Pakisztánt, 2008-ban a szintén földrengés sújtotta Jávát, tavaly pedig a szumátrai földcsuszamlás helyszíneit.

Az igazi megpróbáltatást augusztus 23-a jelentette. Zsuzsa a nagy konvoj előtt haladó felderítő járművek egyikében ült, amikor a támadás történt. Visszafordultak: egy katona üvöltve szaladt a Humveejuk felé. Az arcán lehetett látni, hogy baj van. A helyszínen kiderült, két eszméletlen sérült van a szétroncsolt Toyotában. Figyelve a fedezékre, egy évek óta ismert felcserrel megkezdték az ellátást. Pappné Ábrahám Judit már a helyszínen meghalt, a másik áldozat, Kolozsvári György is fejsérülést szenvedett. Kiderült, további két katona sérült meg, őket is megvizsgálták. Közben a segítségükre siető magyar gyors reagálású erőt is megtámadták.

Zsuzsa nem tud visszaemlékezni, menynyi idő alatt zajlott le mindez. Talán egy óra telt el. Az érzékelés ilyenkor megváltozik. Nem érezte például azt sem, hogy homokvihar tombol, s ezért nem tudja a helikopter elszállítani a sérülteket. Az RPG (gránátvető) okozta légnyomás érzése után csak erős képek maradtak meg benne: ahogy meleg töltényhüvelyek potyognak az ölébe a Humvee tornyában lévő géppuskából, ahogy a katonák ellátása közben térdig véres lett, a keze, alkarja is véres, s a táborban egy katona mondja neki, azonnal vegye le az egyenruhát, mert el kell égetni. – Több egyenruhát nem akarok elégetni, vigyázzunk magunkra! – mondta erre az őrnagy.

– Olyan ember nincs, aki nem fél ilyen helyzetben. A bennem dolgozó adrenalinnal kell megtanulni dolgozni – vallja Zsuzsa, aki az augusztus 23-i helytállásáért a Hazáért kitüntető címet kapta a honvédelmi minisztertől. Az őrnagy azt mondja, örült neki, de nem egyedül dolgozott ott kint.

Otthon persze aggódnak érte. Az édesanyja – ahogy Zsuzsa fogalmaz – nagyon bölcs. – Félt, de azt mondja, inkább menjek, mert ha itt maradok, akkor beleőrülök abba, hogy nem tehetem azt, amit szeretnék – meséli.

Afganisztánnal kapcsolatban Zsuzsa kettősséget érez: középkor mobiltelefonnal. A nemek közötti egyenlőtlenség viszont irritálja, bár a misszió során igazán nincs módjuk megismerni az afgánokat.

A hétköznapokban – ha ugyan van ilyen az életében – Székesfehérváron az MH Összhaderőnemi Parancsnokság Egészségügyi Főnökségének főtisztjeként szolgál. Az iroda azonban neki nem lenne elég: az afganisztáni misszió szakmailag a legjobb munka.

Amikor nem fegyvert fog a kezében, szívesen hegedül a Budafoki Mozart Ifjúsági Zenekarban.

Környezetének furcsa és sok ez az elképesztő pörgés. Neki meg az a furcsa, ha valaki reggel bemegy a munkahelyére, délután négykor hazamegy, aztán leül egy sör mellett tévét nézni, és erről szól az élete.

– Szerintem az élet több ennél. Arról szól, hogy valamit tegyünk le az asztalra, és lehetőleg pozitív irányban változtassunk a világon – mondja. Rajta nem fog múlni.

Dr. Löcher Zsuzsa, megtanulta, hogy mindig csak arra kell koncentrálni, amibe belehalhat a beteg: vérzés, légzésleállás.