A hangverseny tizenhetedik percében egy középkorú pár felpattant a székéről, és végiggyalogolt a zenekar előtti járásban; a duó tüntető gesztusával jelezte: ENNYI!!! A pécsi egyetem orvosi karának aulájában felállított pódiumon ettől még tovább muzsikált az UMZE Kamarazenekar. A koncert első részében hattagúra szűkített (hegedűt, brácsát, csellót, fuvolát, klarinétot és zongorát megszólaltató) együttes Schönberg Pierrot Lunaire című dalciklusát adta elő. A dalokat Szabóki Tünde szólaltatta meg, a szerző által elvárt recitáló stílusban. A publikumot 40 percen át körbeölelte Schönberg dúdolhatatlan – a műélvezők szerint: sejtelmes-ködös-depressziós – világa.

– Ezt így kell játszani – állapította meg a nézőtéren Vidovszky László Kossuth-díjas zeneszerző, a pécsi egyetem művészeti karának dékánja, aki egyben az UMZE elnöke is. – Ez a zenekar a legjobb a kortárs zene tolmácsolásában.

Schönberg után a közönség erős harmada megszökött. A 800 nézőt befogadó aula egyMozart- vagy Brahmskoncerten megtelik, most viszont a nézőteret a harmadánál lehatárolták. Így is maradt üres szék, a hangverseny kezdetén tán kétszázan lehettünk. A szünet végére százhúszan.

– Olyan volt, mintha a zenekar csak hangolt volna – minősítette a hallottakat távoztában egy bölcsészhallgató fiatalember. – Hangolásnak végül is elmegy.

A zenekart nem érte váratlanul a közönség létszáma és szökése. Pesten – a Francia Intézetben – pár napja megtartották ugyanezt a koncertet, ott se voltak többen. A szervezők buszt hirdettek a pestieknek a pécsi koncertre, de jelentkező híján a járművet lemondták.

Nem lepődött ezen meg a koncert karmestere, Vajda Gergely sem. Vajda nyolc éve többnyire az Egyesült Államokban él, a 38 esztendős karmester – aki klarinétosként kezdte pályáját – 2005 óta ugyanis Oregon állam szimfonikus zenekarának a dirigense. Az önmagát feljövő sztárként definiáló muzsikus szívesen vezényel klaszszikusokat, főleg Mahlert és Sosztakovicsot, de szívügye Bartók, Kodály, Dohnányi és a kortárs zene. Maga is szerző, a pécsi koncert második részében éppen egyik saját művét dirigálta. A mű Karinthy Frigyes Utazás Faremidóba című regénye nyomán született 2009-ben, amerikai felkérésre. A regény főhőse – Gulliver – eljut egy olyan bolygóra (Faremidóba), ahol gondolkodó gépek léteznek, és zenei dallamokkal beszélgetnek. Vajdát izgatta, hogy a gépek zenés kommunikációját miképp tudja összehangolni Gulliver beszédével. Gulliver angol nyelvű narrátorszövegét Szervét Tibor olvasta fel, a gépek megszólalásait hegedűn, csellón, fuvolán, klarinéton, zongorán, vibrafonon és csőharangon interpretálták a zenészek.

A megmaradt közönség jól tolerálta Vajda – aműélvezők szerint (megint csak) sejtelmes-ködös-depressziós – opusát, a koncert ezen részén már csak féltucat távozót regisztráltunk. A koncert befejező részében Dinyés Dániel Canti senza parole című alkotását adta elő az immár teljes – 15 fős – ka-

marazenekar és Kolonits Klára szopránénekes. Ez a mű a tragikusan korán elhunyt cimbalmos, Vékony Ildikó előtt hajtott fejet. A 30 éves, számos színházi előadásban zenei vezetőként dolgozó Dinyés muzsikája volt az est leginkább tetszéssel fogadott produkciója. Igaz, ekkor már csak a masszív kortárszene-barátok ültek a nézőtéren.

Többeket arról faggattam, mit ad nekik egy ilyen koncert. A pécsi egyetem művészeti karának festő szakára járó két lány azt mondta, őket a kíváncsiság hozta el, szeretik ezt a zenét, de koncerten kívül – rádión vagy MP3-on – sosem hallgatják. Nagy Endre szociológus, egyetemi tanár elárulta, hogy mindig érdekelte őt a kortárs zene, hiszen az is része a világnak, a publikumával együtt. A tanár a hetvenes években rendszeresen kiutazott Lengyelországba, hogy meghallgasson egy-egy Penderecki-koncertet. Két, a Pécsi Kamarakórusban éneklő nyugdíjas hölgy átszellemült arccal ballagott a koncert után hazafelé:

– Szép este volt – mondta egyikük –, a Dinyés-mű pedig különösen megrázó és drámai volt.

Erre elmeséltem nekik, hogy a koncert előtt beszéltem több ismerősömmel – volt köztük kórus-, fúvószenekari és szimfonikus zenekari tag, rockés dzsesszzenész –, de senki sem jött el velem.

– Az újtól mindenki fél – ismételte az örök igazságot a közlékenyebb hölgy. – Mi viszont nem.

Mellesleg a koncert közönsége nem „hangversenyre öltözött”, a többség úgy nézett ki, mintha dolgozni vagy moziba menne, esetleg a nagymamához pogácsát enni. Csak a két elégedett kórustag ruhája volt enyhén alkalmi. No meg azé a páré, amely csalódott dühvel elsőként távozott.

Még a koncert előtt azt is megkérdeztem Vajda Gergelytől, hogy szerinte Pécs – amely idén Európa Kulturális Fővárosa, és ennek okán heteken belül megnyithatja vadonatúj, a Nemzeti Hangversenyteremmel vetekedő koncerttermét – válhat-e valaha a kortárs zene otthonává. No és miképp népszerűsíthető ez a zene a magyarok körében?

– Egyrészt a szendvicsmódszerrel, amely bevált Amerikában – mondta a muzsikus. –Ez azt jelenti, hogy a koncerteken két klasszikus mű közé beékelnek egy kis mai zenét. Így a közönség megismeri és fokozatosan megtanulja érteni, élvezni ezt a muzsikát. A másik módszer az, hogy a kortárs zene művelői kialakítanak maguknak egy klubszerű közönséget. Egy ekkora városban százötven-kétszáz ember évente ötször-hatszor becsalható ezekre a koncertekre. Ők nemcsak ezt a zenét igénylik, de azt a közösséget is, amely hozzájuk hasonló, nyitott emberekből áll.

Vajda később még azt is hozzátette: – Az emberek sok kortárs zenét hallgatnak, csak nem veszik észre. Ha elsötétülne a mozi, és a filmzene tovább menne, egy kortárs zenei koncert részese lenne a közönség. A kortárs zene fi lmeffektusként senkit se bánt, kép nélkül a többségnek elviselhetetlen. De hát minden zenének idő kell ahhoz, hogy megszeressék. Először Beethoven is elviselhetetlen volt a kortársaknak.

A publikumot körbeölelte Schönberg sejtelmes-ködös-depressziós világa