A honatyák olvasatlanul dobják ki
Régebben rendszeresen megvette az Új Írást, a Kortárst, valamint az Élet és Irodalom-ot, de ma már komoly restanciával küzd.
Nem is sejtette, hogy mondataival a Folyóirat-irodalom tegnap és ma címmel megrendezett tudományos tanácskozás summázatát adta meg, azt, hogy ismerjük és szeretjük az irodalmi folyóiratokat – na de olvasni is őket?! Azt már nem. Ugyanezt Aczél Géza, az említett Alföld főszerkesztője így fogalmazta meg: míg a huszadik század egyik meghatározó szellemi fókusza lehetett a periodika, a vizuális terrornak mondott paradigmaváltás, az egyre inkább számítógépekre hangszerelt intellektuális függőség erősen megkérdőjelezi e továbbélés lehetőségét. S valóban: alig akadt olyan előadó, aki az internetet ne hozta volna szóba – akár úgy emlegetve a világhálót, mint ami az utolsó döfést adja majd meg a haldokló lapoknak, akár úgy, hogy a web fogja új életre kelteni őket. Igaz, ezzel kapcsolatban Angyalosi Gergely irodalomtörténész így fogalmazott: ha a digitális folyóirat a haladás, akkor ő maga az utolsó leheletéig küzd a haladás ellen, mert az irodalmi kultúra szerinte elképzelhetetlen a világos szerkesztői koncepcióval bíró kiadványok nélkül.
Pomogáts Béla irodalomtudós a folyóirat-irodalom hanyatlásának egyik okaként a politikusok felelősségét is fölvetette, mondván: magyar politikus ma nem olvas irodalmi lapot.
– Egy országgyűlési képviselőtől azt hallottam, hogy a Parlamentben negyven-ötven folyóiratot kapnak havonta, amelyek úgy mennek a kukába, ahogy jöttek: olvasatlanul – mesélte.
Tarján Tamás irodalomtörténész mintha Lukács Sándor szavaira reagált volna:
– Ha folyóiratokról beszélünk, ma sokaknak még mindig az Új Írás, a Kortárs, s az Élet és Irodalom ugrik be elsőre, igaz, megjegyezném, hogy az ÉS nem is folyóirat, hanem hetilap.
Szerinte nem igaz, hogy a hatvanas-hetvenes évek folyóirattermése a politikai elvárások folytán – mint fogalmazott – „merő förmedvény és rémület” lett volna. Születtek komoly értékek, még akkor is, ha az ellentmondást nem ismerő korszak rákfenéje a sajtóbéli viták erőltetése volt képtelenebbnél képtelenebb témákról. Frappánsan rímelt Tarján mondandójára Reményi József Tamás szerkesztő, kritikus előadása a hetvenesnyolcvanas évek folyóiratéletéről, amelyet így jellemzett: a politika által „körön belül” tartott műhelyek működtek, amelyek ha néha szilajak voltak is, de do mesztikáltak. A jelenünkről azt mondta, az ideológiák és a tagadni illendő napi politikai meggondolások mögött attitűdök működnek, Németh Lászlót aktualizálva: parasztok és sznobok attitűdjei. Az utóbbiak egységesnek mondják a magyar irodalmat, az előbbiek viszont vesztesnek érzik magukat, és egyenjogúsági harcot, sérelmi politikát folytatnak. Reményi József Tamás szerint meglehet, hogy a folyóirat-kultúra tektonikus változásai mindkét „szorítósarkot” maguk alá temetik.
A Debreceni Irodalmi Napok keretében rendezték meg az Alföld-díjasok estjét a Bakelit sörözőben. Idén a szerkesztőség döntése alapján Bónus Tibor irodalomtörténész, Esterházy Péter író és György Péter esztéta kapott Alföld-díjat. A folyóirat-irodalom jövőjét firtató kérdésemre György Péter azt mondta: aki azt hiszi, hogy az internet helyettesíteni tudja a nyomtatott irodalmi lapokat, az nem tudja, mi az a nemzeti kultúra, annak ugyanis léteznie kell minden kommunikációs csatornán. Esterházy Péter így fogalmazott: igaz ugyan, hogy a folyóiratoknak kicsi az olvasótábora, az viszont kiváló olvasókból áll. Hozzátette: a városi folyóiratoknak továbbra is egyik legfőbb érdemük, hogy képesek helyi írástudókat és olvasókat „kitermelni”.
