„Pici ízelítő egy nagy országból”
Áll Chen Hongbo a keszthelyi Festetics-kastély egyik kiállítótermében, s mintha még mindig csodálkozna azon, hogy az ő fényképei láthatók a falakon. A középkorú kínai férfi élete első kiállításának megnyitóbeszédében nem is titkolja, meglepte, hogy tárlatot rendeznek neki ebben az otthonától sok ezer kilométerre lévő kisvárosban: hiszen még csak nem is fotóművész. Csupán egy lelkes amatőr, aki – amellett hogy egy negyvenezer embert foglalkoztató, évi 22 milliárd dollár értékű vagyont kezelő állami holdingot vezet Shenzhen városában – szabadidejében Kína délnyugati vidékeit járja, fotózza. Csupán valami félreértés lehet, magyarázza szerényen, hogy fotói láttán Zala megyei üzletfelei kérlelni kezdték: hozza el képeit, mutassa meg, milyennek látja hazáját egy kínai mamutcég szabadidejében fényképezgető vezetője.
S hogy milyen Kínát ismerünk meg Chen Hongbo a Vidéki emberek és varázslatos helyek Délnyugat-Kínában címet viselő kiállításán? Rém giccseset, vágnánk rá nyomban a naplementékről, őszi színekbe boruló erdőkről, tükörsima vízfelületeken tükröződő kék égről, a hajnal első napsugaraiba burkolózó, havas hegycsúcsokról, sebesen rohanó patakokról, földeken dolgozó parasztokról, sípon játszó gyerekekről készült fotók láttán. Mégsem mondhatjuk, hogy a fotók érdemtelenül kerültek a kiállítóterembe: Chen Hongbo ugyanis ha olykor-olykor kritizálható módon is, de mégiscsak megismertet a hatalmas ország kevésbé ismert arcával, csodáival. „A televízió képernyőjéről ömlenek ránk a füstös kínai metropolisokat, zsúfolt utakat, termékeket ontó gyárakat, biciklivel, mopeddel suhanó emberek tömegeit mutató, közhelyes képsorok. Sokaknak sajnos ez jelenti Kínát, pedig az ország nyolcvan százaléka nem ilyen, hanem szinte érintetlen vidék, varázslatos tájakkal, természeti értékekkel, különleges emberekkel, épületekkel” – vallja Chen Hongbo, s cseppet sem túloz.
Fényképei – amelyek közül jó néhány Tibetben készült –valóban csodás vidékeket tárnak elénk. Álmélkodunk a Föld legmagasabban fekvő sós vizű tava, a Namtso-tó láttán, a szinte művészi tökéletességgel kialakított rizsföldteraszokról, a valószerűtlenül zöld Xiangshui folyó felett ívelő, hétlyukú hídról, kolostorokról, apró falvakról és lakóiról készített képekre pillantva. Cheng Hongbo elvisz minket a világörökség részének számító Huanglong sokszínű tavaihoz és – a kolontári tragédia után rémisztőnek látszó –Jünnan tartomány azon vidékeire, ahol természetes folyamatok révén vált vörössé a föld. Találkozunk tibeti zarándokokkal, kősivatagban bárányával ki tudja, honnan hová bandukoló fiúval, ünnepi díszbe öltözött aszszonyokkal, férfiakkal, hagyományos kínai, fúvós hangszeren játszó gyerekkel.
A félszáz kép bepillantást enged a hatalmas Kína sokszínűségébe, és a tárlat végére érve pontosan értjük, mire gondol Cheng Hongbo, amikor azt mondja: „Fotózhatok még évekig, gyűjteményem akkor sem lesz más, csak pici ízelítő egy nagy országból.”
