Császári főhajtás Zsolnay előtt
Zsolnay Vilmos, Pécs leghíresebb polgára 1900. március 23-án hunyt el. A „csodálatos fazekas” testét őrző ezüstözött ónkoporsót a pécsi Szent Mihály-kápolnában helyezték el. A Zsolnay porcelángyár alapítóját később újratemették: veje, Sikorszky Tádé tervei alapján mauzóleum épült a gyárral szomszédos dombon. Ez a magaslat volt a középkorban Pécs kivégződombja, emiatt a mauzóleum már építése idején titokzatos helynek számított. Ezt fokozta, hogy a kelyhet formázó telken emelt, kör alakú, neoromán épületről azt beszélték: a kívülállók számára nehezen felismerhető szabadkőművesjegyeket visel magán, mivel a Zsolnay család szimpatizál e mozgalommal.
A teátrális újratemetést 1913. október 13-án este rendezték. Zsolnay Vilmos koporsóját fia és három fiúunokája vállán vitte fel a mauzóleum 42 pirogránit oroszlán vigyázta lépcsős följáróján. A szertartáshoz a gyár dolgozói álltak sorfalat, a világításról a telihold és acetilénlámpák gondoskodtak. A mauzóleum földszintjén kialakított kápolnában búcsúztak el Zsolnay Vilmostól, majd levitték a feledhetetlen iparos koporsóját a kápolna alatti kriptaszintre. Utóbb az épület csendjét csak egyegy temetés törte meg: itt helyezték örök nyugalomra Zsolnay feleségét, majd fiát, lányait és a család újabb halottait. A világválság idején villám csapott a mauzóleum csúcsát koronázó szárnyasangyal-szoborba. A földre bukott angyalt bizánci kereszttel pótolták.
Amásodik világháború után a Zsolnay gyárral együtt a mauzóleumot is államosították, s akkortól elkezdődött a pusztulás. A házépítésbe fogó Zsolnay-dolgozóknak a gyár vezetői engedélyt adtak, hogy a mauzóleum kőkerítését elbontsák, anyagát elvigyék. A kerítés nélkül maradó épület még inkább célpontja lett a céltalan rongálásnak. Még a kriptában nyugvó halottak csontjait is szétszórták, csak Zsolnay Vilmosnak, valamint feleségének és fiának a szarkofágja állt ellen a barbárságnak. Az esztétikai romboláshoz a város is hozzájárult, mivel engedett megépíteni egy lakótelepi házat a telek szűk keresztmetszeténél (a kehely száránál), s ez az ocsmány ház azóta is belerondít a mauzóleum látványába. A nyolcvanas évek végén egy, a Zsolnay-örökségbe szerelmes lokálpatrióta, Lovas László személyesen, majd egyesületet szervezve védelmébe vette a mauzóleumot.
Az újjáépítés lehetőségét viszont az teremtettemeg, hogy Pécs 2010-ben Európa Kulturális Fővárosa (EKF) lett. Az EKF beruházásaként a Zsolnay-gyár kihasználatlan területein felépül egy kulturális negyed, s ennek a főképp uniós támogatásból megszülető városrésznek lesz az egyik attrakciója az 580 millió forint költséggel rekonstruált mauzóleum. Az épület már szinte kész. A felszentelésre váró kápolnában zsolnaysan tobzódnak a színek: lágy sárgák, eozinosan fényt váltó zöldek villódznak az aranycsillagokkal díszes, mélykék kupola alatt. Belül tizenkét festett szeráf óvja a rondellát, kívül hat szárnyasangyal-fej reliefje, s a tető szélén hat kőgriff teszi ugyanezt.
A Zsolnay Mauzóleumban – úgy tűnik – nem lesznek kulturális rendezvények, a nyolc és fél méter átmérőjű épületben és parkjában szűk a hely, no és kegyeleti okokból sem lehet itt műsorokat tartani. Évente 80–100 ezer vendéget várnak a komplex időtöltést ígérő Zsolnay negyedbe, a látogatók többsége – várhatóan – nem hagyja ki a mauzóleumot. Aki ide belép, azt elvarázsolja majd az, ahogy a bizánci kereszttel megosztott, kerek ablakokon beeső fények kifürkészhetetlenül visszatükröződnek a kápolna kerámiaburkolatán. S aki ide belép, fejet hajt – merthogy a kriptaszintre nem szabad lemenni, ezért a kápolna kör alakú balusztrádján áthajolva kell lenézni Zsolnay Vilmos szarkofágjára. Emiatt az épület emlékeztet Napóleon ugyancsak kör alakú mauzóleumára: ott is egy korláton át lenézve kell főt hajtanunk.
A pécsi mauzóleum alkotóinak célja – vélhetően a párizsi mintát másolva – hasonló lehetett. De ne érezzük kényszernek a főhajtást. Zsolnay Vilmos egy jelentéktelen, vidéki műhelyből – kiváló esztétikai érzékkel, vegyészeti tudással, organizátori készséggel, piaci érzékenységgel és hallatlan szorgalommal – hozott létre egy olyan stabilan gazdálkodó kerámiagyárat, amely a Monarchiában ízlést formált, világkiállításokon fődíjak sorát érdemelte ki, s messzire vitte Pécs és a magyar kézművesipar jóhírét. Jár hát a tisztelet.
