Rejtélyes vírus fertőzi jó ideje az irodalomtudomány jeleseit. A kórokozó a virológusok szerint valószínűleg olvasás útján terjed, bejut a tudósi szervezetbe, és megtámadja a szívet. Ekkor a literátus személy addig didaktikus elméje elborul, és az a kényszerképzet keríti hatalmába, hogy neki bűnügyi regényt kell írnia. Neve is van már a betegségnek: „krimikór”.

Itt van például a mi hőn imádott Szerb Antalunk. Bár a műfajról nem volt éppen a legjobb véleménye („a detektívregény olvasása szellemi emberhez méltatlan dolog”), a harmincas évek első felében mégis nekiáll egy varázslatos és zseniális misztikuskrimi megalkotásának (A Pendragon legenda). Umberto Eco, a kiváló középkorkutató és szemiotikaprofesszor pedig egy nap azzal a barbár vággyal ébredt bolognai ágyában, hogy neki meg kell gyilkolnia egy szerzetest. És ahelyett, hogy pisztolyát porozta vagy kését kezdte volna fenni, inkább humánusabb megoldást választott: megírta A rózsa neve című briliáns nyomolvasást.

Azután Grigorij Cshartisvili is elkapta a krimikórt. Mikor a fertőzés első jeleit tapasztalta magán, bizony jócskán megijedt. Hiszen ő egy decens irodalmár, precíz eszszéista, megbecsült japanológus.Mit fognak szólni a tudós kollégák? A krimiket márpedig megírom, ha addig élek is – kiáltott pennáját kirántva Grigorij, majd hozzátette: ha kell, álnéven fogok írni. Forradalmi hevületétől megmámorosodva a „B. Akunyin” nevet vette fel – ha már lázadás, legyen kövér! Így kezdte el ontani Borisz Akunyin a Fandorin-történeteket, melyek Oroszországban példátlan sikert arattak.

Hogy miért e zajos rajongás? Két tippem is van. Az egyik szerint a detektívtörténetnek semmi nem kedvez jobban, mint a társadalom Igazság utáni izzó vágya. Vegyük csak a krimi egyik korai pillanatát. Az első Sherlock Holmes-történet (1887) szinte semmilyen hatással nem volt a közönségre. Ám Arthur Conan Doyle négy évvel későbbi novellái már óriási népszerűségnek örvendtek. És a két megjelenés között ugyan ki működött meglehetős szakmai sikerrel? Hát, bizonyos Hasfelmetsző Jack (egyesek szerint 11, de legkevesebb 5 brutálisan meggyilkolt áldozat – lebukás nélkül). Hát csoda, hogy a brit olvasók ki voltak éhezve egy különc zsenire, aki átlát minden rejtélyen és tálcán szállítja az Igazságot? És ugye a kommunizmus utáni Kelet-Európa a kilencvenes években úgy áhította az Igazságot, mint ahogy az unatkozó Holmes úr ködös londoni reggelen a hatszázalékos kokainoldatot. A másik tipp irodalmi természetű és Babitstól származik. Ő jegyezte meg, hogy a detektívregény (a maga sodró történetmondásával, „a nép fantáziájának kedves hőseivel” stb.) alkalmas műfaj lehet az irodalom trónszékére ültetett „Unalom szentségének” elűzésére. És a posztmodern, többnyire kimódolt és olvasóidegen szövegirodalma után ki nem vágyott már mesére, izgalomra, életszagra és hősökre? Babits már 1917-ben ezt írja a Nyugatban: „Ha van ma készülő nagy műfaj, hasonlatos régi korok eposzaihoz, a detektív regény az. (...) nem egyes silány detektívregényeket védelmezek: hanem magát a műfajt, mely a ponyva erős, szabad levegőjén érleli talán már a Formát egy jövendő Homérosz számára.” Hoppá!Mondja mindezt 22 évvel a Hosszú álom, 69 évvel a Ha a szent kocsma is bezár, 86 évvel a Boszorkányszög megjelenése előtt.

Szóval, Babits Nyugat-beli írása után nagyjából 80 évvel Cshartisvili kiáll az irodalom varietészínpadára, és egy ócska cilinderből elővarázsolja a szovjethatalom előtti klasszikus orosz krimit. Kitalálja Borisz Akunyint, a bűnügyi regényírót, aki kitalálja Eraszt Petrovics Fandorin nyomozót, aki a XIX. század második felében működik. (Akunyin rajongóit „erasztománoknak” hívják – magam is ismerek néhányat e vallás tagjai közül, nem tudom okát, de mind kedves, csinos és művelt hölgy.) Később Watson doktorát is megleli Fandorin, a japán Masza személyében.

A magyarul most megjelent Halál szeretője című regényben már 1900-at írunk, a moszkvai kapitányság egykori írnokából ősz halántékú, érett férfiszépség lett (44 éves). Már nem tartozik a rendőrség kötelékébe, az orosz fővárosba is csak azért érkezik, hogy háromkerekű automobiljával részt vegyen a Moszkva–Párizs-ralin. A regény első felében alig látjuk az egykori nyomozót és japán társát. Helyette Szenyka Szkorik árvagyerek sorsát olvashatjuk, családja tragikus elvesztésétől gyámjának kegyetlenségein át egészen a zsiványnegyedben befutott karrierjéig. És akkor Szenyka nemcsak egy rejtélyes kincs utáni (sorozatgyilkosságokkal tarkított) vesenyfutásba keveredik bele, de természetesen Fandorinba is beleszalad.

Fandorint pedig két eszme élteti: az Igazságosság (ami több, mint a Törvény) és a Könyörületesség (ami több, mint az Igazságosság). Ennek szellemében és három nyomozói csodafegyver (dedukció – projekció –vasököl) segítségével indul harcba Hősünk. Csakhogy Cshartisvili–Akunyin ravasz szerző. Két kapura játszik. Két kulacsból locsolja a bűnügyi nektárt. Egyfelől felépít egy gyönyörű és valóban klasszikus (eredeti, korhű és orosz) krimikatedrálist (sőt kalandregény-katedrálist) a szokásos klisékkel: elveszett kincs, számító gyilkos, kegyetlen ármány, pusztító szerelem, démoni aszszony, kínzó rejtély, acélkemény és világítóan okos nyomozó, tengernyi vér stb. Egy Doyle, egy Verne Gyula, sőt egy Péhóvárd sem csinálhatná jobban (a Hitrovka zsiványnegyedben uralkodó Tanácsról például a magyar olvasónak rögvest eszébe jut Piszkos Fred és a „Hidegek Tanácsa”).

Akunyin tudja: az olvasó a császár. Hát megadja, ami a császáré. Cirkuszt ad a népnek.

Másfelől nem felejtkezik el arról a részről, ami az Istennek dukál. Cshartisvili kenyeret adat Akunyinnal saját fajtájának is. Bőven dob csontot a tudós literatúrai nemzetnek: ha akarjuk, olvashatjuk könyvét „metafizikai” vagy „anti-detektívregénynek” is, hiszen annyi itt az átjárás, átvétel, lopás, intertextualitás, (szerzői és egyéb) szerepjáték és más posztmodern csel, hogy filológus legyen a talpán, aki tudja követni. A szokásos (és törvényszerű) dosztojevszkiji áthallások fölé nő most Dickens és Puskin, de az intellektuális (értsd: foglalkozásszerű) olvasót szolgálják az olyan „poénok” is, mint például ez: a gyorsan szocializálódó, kultúrleckéket vevő zsiványfi az „Apollon Szekandrovics Sopenhajer” álnevet választ ebből az egy névből szakdolgozatot ír.

Akunyin éppen olyan, mint a hitrovkai kurvák, akik jól tudják, nemcsak a póri kuncsaftot (pénzért), de a moszkvai rendőrt (őt ingyen!) is kell szolgálniuk ahhoz, hogy munkájukat zavartalanul és kellő anyagi haszonnal végezzék. Akunyin mindenkinek tetszeni akar. Azt akarja, hogy őt mindenki szeresse. Ő egy Zelig. És – valljuk be – egy tökéletes Zelig.

Mert mindenki szereti. Félreértés ne essék, én is.