Szökőkút az esőben
Amikor fél éve ott jártam, az építkezéstőlmég elasztikusabbnak látszott minden, leginkább a projekt méretei, a perspektívák, meg a Sétány, mint afféle metafizikai tengely ígérete... Most, hogy már némi hétköznapi élet is költözött a tömbökbe, határozottabbak a kontúrjai: ugyan rengeteg még a kiadatlan lakás, iroda meg üzlethelyiség – sőt inkább ez látszik a főszabálynak –, a pláza megnyitásával mégis valóságosabbá vált minden. Az álmok végre alábbszálltak a realitások szintjére, új városrész nem született és nem is fog, de ma már talán érzékelhetőbb az a hatás, amelyet ez a hatalmas építkezés a környező városi szövetre gyakorolhat.
Először is szögezzük le, más reális lehetőségek alig voltak. (A másik igazság meg úgy szól: lehetőség, ha kevés is, de mindig van. Az Üllői út másik oldalán, Ferencvárosban például a városrehabilitációt dózerolás nélkül oldották meg.) Az eldózerolt háztömbök az elmúlt évtizedek alatt reménytelenül lepusztultak, és csak a legromantikusabb lelkű városvédők hihették, hogy valahonnan kerül majd erre állami pénz. Nem, ezekkel az illúziókkal különösen ennek a furcsa, befejeződni nem akaró válságnak az idején érdemes leszámolni – erre sem volt és sok másra sem lesz. És kézenfekvő, hogy ha jön a magántőke, ő még a legnagyobb városrehabilitálós szóvarázslás közben is elsősorban a megtérülésekre sandít, a kérdés pedig: többet kap-e majd a köz, mint amenynyit feláldozott érte? Kétségtelenül vannak elegánsabb megoldások a „lakosság szociális öszszetételének megváltoztatására a minőség jegyében” – hogy e szép újmagyar kifejezéssel éljek –, de a projektgazda kerület érdekeit nézve mindenképpen eredmény, hogy egy slum helyén nagy mennyiségben élénk, fizetőképes fiatalokat kapott, itt dolgozó irodai alkalmazottakat, vásárlókat és lakókat – ideiglenes vagy végleges lakást kereső orvosegyetemistákat például. (A belvárosi aluljárókból kitiltott hajléktalanok is eltűnnek – aztán máshol, mások már másféle problémájaként bukkannak fel újra.)
Fővárosi, országos vagy akár a korszellem szempontjából szemlélve egy újabb pláza felbukkanása persze maga az önismétlő dögunalom (vagy a kapitalizmus kellemetlenül megkerülhetetlen jelenléte – tetszés szerint választható), ezen a környéken viszont ez újabb súlyés bevásárlópont. Nyilván sokan nem szeretik a plázákat, ez is olyan, amilyen (belső műtégla falaival a West Endre emlékeztet), de ha már egyszer nálunk a plázacunami víruslogikája érvényesült, akkor ide, a szűz területre is kellett egy.
Ha viszont most az egész Corvin projekt „városi szövetbe vágott új promenád” ötletére pillantunk rá, furcsa,hogymenynyivel hiábavalóbbnak tűnik. Az Üllői út megkettőzése egy utcányival beljebb, úgy, hogy mindez a Corvin mozi mögé szorítva szinte alig felfedezhető, ráadásul a Sétány sokáig, még nagyon sokáig a semmibe, a megmaradt slum tűzfalaira és a Tömő utca távoli paneljeire néz... Sétány tetszetős utcabútorokkal, de organikus zöldfelületek nélkül – ez legalább annyira művi, mint a promenádot szegélyező, hordozható konténerfák, vagy X Faktor díszletekkel promotálni egy lakóövezetet.
És esztétikai kategória-e a méret? A régi negyedbe beszorított tömb gigaméreteit jótékonyan elrejtik a meghagyott gangos lakóházak, az irodatornyok között akad kifejezetten jó tagolású is (a mozi mögötti bejárat északi oldalán álló téglaborítású szárny például), a fedett plázapromenád két végpontján pedig egy-egy rozsdás fémkapuzattal próbálnak nagyobb hangsúlyt adni a bejáratoknak. (Ennek az utólagos hangsúlykozmetikának a legszimpatikusabb eleme, a mozi előtti, ledvilágítós Corvin Kapu szintén most, a plázanyitásra készült el.)
Az utcák átvágására azonban nincs mentség. Ezt az urbanisztikai sebet a legtöbb helyen átjárásokkal enyhítették ugyan, de a monstrummal kettévágott Vajdahunyad utca azóta nemigen mutat életjeleket.Mindent megoldó megváltás nem érkezett tehát a Józsefvárosba sem. Az igazi sétány a pláza többszintes, fedett központi közlekedőtengelye lett. És miközben a válság még ki tudja meddig tart, kint a Sétány szökőkútja felett szitál a novemberi eső.
