Rémségek apró cirkusza
De először is beszéljük meg, hogy hol vagyunk. A helyszín: Pécs, Európa egyik kulturális fővárosa, mely az idén sok más program mellett, az „újcirkusz” irányzatait, különféle iskoláit bemutató programsorozatot is indított. Ennek kezdete a nyári Cirkuszés Utcaszínház Fesztivál volt, ám a koronát a nem létező fejre egy kétnapos minifesztivál (Cirkusz a színházban!) tette fel a hét elején. A Circa társulat Ausztráliából, a Tiger Lillies Freekshow című előadása pedig Angliából érkezett.
Nem én vagyok az egyetlen, aki megpróbálta már besorolni, valamilyen műfajba betuszkolni a triót. Vannak, akik a „kasztrált bűnöző anarchista brechti blues triójaként” emlegetik, miközben az opera elemeit vegyítik a cigányos temperamentummal és dallamvilággal. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ugyanakkor rém lazák is. Leginkább ugyanis ez derül ki róluk a pécsi előadások előtt tartott sajtóbeszélgetésen, ahol az olasz rendező, Sebastiano Toma tűnik a legmerevebbnek. A munkamódszerükről nem árulnak el sokat: a „rémfigurák” előbb Toma fejében és rajzasztalán születnek meg, melyekhez végül az énekes, Martyn Jacques ír dalokat. A Freekshow-ban mintegy ötévnyi ötletelés és húsz-huszonkét dal van, ebből állt össze a végleges változat.
Ám előbb meg kellett találni a világban a rajzokhoz illő szereplőket, a cirkuszi, mutatványosi világ, „klaszszikus” középkori figuráit: törpéket, artistákat, zsonglőröket. Valamilyen „testi fogyatékkal” élőket. Mint a világ leghosszabb hajú hölgye, a hajlékony Kígyónő, aki úgy teszi a bokáját az arcához, mint ahogy más egymáshoz illeszti az ujjait. Ők azok, akik a középkorban még a vásári látványosság legfőbb elemeit adták, s akiket manapság ismét divat elzárni a hétköznapi világunktól. Életükről, érzéseikről, álomvilágukról alig tudunk valamit. A műsor tehát a perifériára szorult emberek sorsát, a normális élet iránti vágyódását jeleníti meg elsősorban. Mindezt iróniával, mélabúval és gyilkos humorral.
– Mert mi a jobb nekik? – veti fel a költői kérdést Martyn Jacques – Ha szerepelnek egy ilyen show-ban? Vagy inkább zárjuk be őket valamilyen intézménybe?
A helyes válasz persze a beilleszkedés lenne, de ennek lehetetlenségét maga a műsor is jelzi. Ki lenne képes elviselni Rose három szívének eszeveszett dobbanásait? És hol találná meg a helyét, ha nem a színpad művi világában az immár nyugdíjaskorba lépett törpepár, akiket még mindig hajlamosak vagyunk gyerekekként kezelni, hiszen olyan aranyosak... nem?
A műsor folyamatosan változik, a rémtársulat bővül, hiszen fogyatékosokat bárhol a világon lehet találni, magyarázzák. Akár Pécsett is? – kérdezik az újságírók. Hogyne, válaszolják, másnap délelőtt castingolunk a szállodában, gyertek el. Délután, persze, kiderül, mindez csak a brit humor része: a műsor feszes, mindenkinek helye és szerepe van, és a társulatot sem érdemes bővíteni újabb „szereplővel”.
És már jönnek is sorra. Énekel az öngyilkos bohóc, bemutatkozik Ugly Joe és Flipper Boy (sajnos csak dalban), pattogósan vidáman énekelnek a lobotómiáról, mint egyetlen megoldásról, melynek segítségével a rémségek végre a szabad élethez és az istenhithez juthatnak el. A dalokat artistamutatványok egészítik ki: törpék táncikálnak, az erőművész pár (Katja Hauf és Philip Thimm) előbb a földön, majd a levegőben sokkolja a közönséget. Ez utóbbi szám, kiegészülve az Örökre együtt című dallal, a show csúcspontja. De vicces a zsonglőr, Matthias Romir is, aki egy szemüveg, egy keménykalap és egy piros labda segítségével bűvöl el minket. Ám legtöbbször a társulat csak amolyan illusztrációként szerepel. Ha alvó emberekről szól a dal, akik csak álmukban élnek, akkor bejönnek, és leheverednek a színpadra. A törpék, Hofer Roland és Irine valódi szám nélkül, néha csak ide-oda tologatnak egy-egy cirkuszi kocsit, vagy úgy tesznek, mintha táncolnának. Ritka az olyan költői kép, amikor a kocsiban elheverő, buja Rose fölé három világító papírszívet lógatnak egyegy horgászbot segítségével. De arra is sokáig emlékezni fogok, amikor a Roland a takarásban önfeledt csókot nyom párja, Irine ajkára. Ha keres valamit a Tiger Lillies, akkor nyilván ilyesféle, műsoron kívüli, kuliszszák mögötti pillanatokat keres. Paradox módon a show, a csillogó felhajtás elemeivel.
Ám nem minden telitalálat. A frontember fejhangja hol torokszorító érzést kelt, hol meg felmennénk a színpadra, és sírva könyörögnénk, hogy hagyja abba, ha csak egy percre is. Hiszen ő a narrátor, a széteső világ kötőanyaga, ő mesél, ő mutat be mindenkit, hol rekedtes, kocsmai blueshanggal, hol meg az éteri falzettel. A második felvonás végére viszont igazi lendületet kap a show: ekkor derül ki igazán, hogy miért lehet értük feltétel nélkül rajongani.
Mert vérprofik. Olyan szempontból is, hogy a tapsrend után még kifestve, jelmezestül kirohanjanak az előtérbe, hogy máris a megvásárolható hanghordozóikat reklámozzák. És dedikálnak is rögtön: plakátot, borítót, meg ami csak akad. Miközben tudják, alig fél óra múlva, a második előadáson minden kezdődik elölről. Ne is mondják, rémes…
