Négy fiatal irodalmár fogott egy kreatív szakembert, ezek így öten öszszehajoltak, és 2005 őszén új irodalmi-képzőművészeti magazint gründoltak a semmiből. Az volt a határozott benyomásuk, hogy az ország, amúgy komoly, nagy hagyományú és tiszteletre méltó irodalmi folyóiratai végképp elszakadtak a néptől, pontosabban annak fiatalabbik részétől: szárazzá, szagtalanná, színtelenné öregedtek. Megszületett hát a Roham, amely eleinte a honi sciencefiction-, fantasy- és cyberpunk-irodalom legjelesebbjeinek tartott szerzők írásaival és a legjobb fiatal képzőművészek (mások mellett: Sántha Kira, Ábrai Barnabás, Futaki Attila), grafi káival próbálta meglepni a szokatlanra éhes közönséget. A polgárpukkasztónak is feltétlenül alkalmas orgánum „Agresszív Fantasztikus Magazin” alcímmel kezdte karrierjét.

A Korchma Zsombor (főszerkesztő) Tick Péter, Sípos Zoltán, Varga Illés és Moldován Csaba által jegyzett ingyenlap az első években ötezer példányban terjedt át egy Révai utcai sörözőből a főváros kulthelyeire, egyetemi tereibe, mozijaiba. A durván félévente megjelenő, a szöveget és a képet egyenrangú szereplőként kezelő – így képregényben is igen erős – Roham eleinte 32, később, az élénkülő érdeklődésre tekintettel már 68 oldalon jelentkezett, példányszámát ötről tízezerre emelték, és a negyedik számtól műfajilag is kitágították. A lap, amely időközben olyan alkotókkal erősödött, mint (ugyancsak mások mellett) Szöllősi Géza, Stark Attila, Baranyai B. András, Vidák Zsolt, Sirály Dóri, Dorcsinecz Tamás, a scifi mellett azóta gyakorlatilag minden olyan írásművet befogad, amelyben „van szikra” – és ha megfelel a máig érvényes alapkövetelménynek: cselekményközpontú, társadalmi problémákat feszeget és leginkább Budapesttel foglalkozik. Persze a budapestiség sem törvény, hamarosan kijön a tizedik szám – a nagy múltú, marosvásárhelyi Látó című irodalmi lap gárdájának munkáiból összeállított erdélyi melléklettel. Ez a Roham 120 oldalas lesz.

Eredeti, erős, politizáló, időnként frivol és provokatív – kereste meg kérésünkre a Rohamra legfőképpen igaznak gondolt jelzőket Bojár Iván András művészettörténész, aki szerint a magazin mindent tud, amit a XX. század hozzátett a művészettörténethez, mégsem nosztalgiázik, mégsem réved a múltba. Hanem nagyon is e századi: ellentétben a 80-as évek hagyományait őrző többi irodalmi-társadalmi folyóirattal, amelyekben a vizualitás, ha egyáltalán megjelenik, akkor is csak illusztráció, ebben összenő a kép és a szöveg, a grafika tehát nem valami hozzáadott mellékes, hanem maga a lényeg. Ahogy kell, hiszen a kor, amelyben élünk, a képi kommunikáció kora. Bojár nem kevesebbet állít, mint hogy a Roham ma Budapest legfontosabb szellemi műhelye, amely reményei szerint áttörést hoz, megmutatva, hogy a kortárs képművészet nem azonos azzal, ami ma uralja, vagyis a modern burzsoá zsánerfestészettel, amely nem fáj, „nem hatol be a bőr alá” – másképp: messziről kerül minden problémát. Noha van abból bőven.

A Műcsarnok igazgatója, Petrányi Zsolt szerint a Roham a mai magyar kulturális folyóirat-kiadás érdekes, fontos, tartalmas alternatív színfoltja, amelynek egyik fő erénye, hogy nem csupán egy művészeti csoportosulás kísérletező terepe, hanem egy egész generáció világlátásának tükre. A magazin alkotói korosztályuk kiváló művészei, akik újabb és újabb munkáikkal azokat is megszólítják, megtalálják, akikhez a kortárs képzőművészet amúgy nem áll feltétlenül közel. Egy szó mint száz: Petrányi is mindenkinek a legjobb szívvel ajánlja a Rohamot.

A Roham megjelenését több civil támogató, emellett a lapalapítók vendéglátó-tevékenysége segíti: utóbbi alatt eleinte csak egy Révai utcai pubot kellett érteni, ma ugyanezt a pubot, plusz a Vas utcában, egy diákszálló épületében megnyitott kocsmát, amely naná, hogy a Roham nevet viseli. A többterű lokálban galéria (benne ottjártunkkor Bada Dada és Bakó Tamás alkotásai voltak láthatók) és irodalmi összejövetelekre alkalmas zenés bár is működik, sőt hamarosan újabb helyiséget nyitnak. Kell a hely, és nemcsak a vendégeknek, a folyóirat is itt készül, vagyis visszajött, amit a világ már éppen kezdett elfelejteni: a kocsma a redakció maga – és viszont.

Tízezer példány is kevés belőle