– Elképesztően nehéz ma már olyan gyilkosságot ábrázolni a vásznon, amelynek során nem hibázik az elkövető, és nem is buktatja le senki.

– A lényeg igen könnyen megragadható: hogyan tüntethetjük fel magunkat ártatlannak azáltal, hogy bűnös mivoltunkat hangoztatjuk egy olyan bűntény után, amelynek minden bizonnyal gyanúsítottjai leszünk. Sokat gondolkoztam ezen az őrült ötleten, mielőtt megtaláltam volna a megoldást. Ez pedig a megszégyenítés. A nyilvános megaláztatás erős hajtóerő, akár a legirracionálisabb cselekedeteket szülheti. Ekkor jött a két alapmotívum összegyúrása: a konfliktus, az azt követő megszégyenülés, amely a gyilkossághoz vezet, majd pedig az a folyamat, amelyben a bűnös felmenti magát a tette alól. Ezután már „csak” testet kellett adni a fikciónak.

– A Szerelmi bűnök két nő végzetes összecsapása – nem kifejezetten férfitéma. Bölcsen tette, hogy bevont egy nőt, Natalie Cartert is a forgatókönyv írásába.

– Nagyszerűen kiegészítettük egymást, mivel engem a cselekmény felépítése és az egész működése hoz lázba, Natalie pedig a szereplők jellemének, pszichéjének kibontásában jó. Erős dialógusokat ír, bevallom, én ebben nem mindig remekelek. Amikor megmutattam neki a forgatókönyv egy korai változatát, azt mondta: érdekes, de a két hősnő inkább nőnek öltözött férfi, teli tesztoszteronnal. Rengeteget változtattunk a viszonyrendszeren – a konfliktusokon, a két nő ellentmondásokkal teli kapcsolatán, melyben hol a hódítás, hol a manipuláció, hol a csodálat, hol a pedig rivalizálás a domináns.

– A film első jelenetében pedig még azt is felvillantja, hogy ez a két nő mintha szerelmes lenne egymásba.

– Nem tudjuk biztosan. Ami megkérdőjelezhetetlen: a vágy, a csábítás... Nincs biztos válaszom a felvetésére. A rendező dolga nem az, hogy szájba rágja az eseményeket és az indítékokat, hanem ellenkezőleg, állandó kétséget kell hagynunk a nézőkben a szereplők jellemével kapcsolatban. Ehhez szeretem használni a színészeket: leleményességük, ötleteik, gesztusaik, viselkedésük vagy arckifejezésük révén olyan érzelmeket, benyomásokat is meg tudnak jeleníteni, amelyeket nem tudunk verbálisan megfogalmazni.

– Állandó alkotótársa, Yves Angelo fényképezte a Szerelmi bűnöket is. Attól, hogy ma már ő is rendez, változott-e a kapcsolatuk?

– Az egyedüli különbség, hogy rávett a digitális technika használatára. Ez egy új játékszer volt, együtt kellett felfedezni a nyersanyagban rejlő lehetőségeket. Kettőnk közül mindig is ő volt a kitartóbb. Ha eldöntöttük, hogy milyen rendezési koncepciót követünk, ő a végsőkig kardoskodik mellette, míg én a legkisebb kétség, a legcsekélyebb bizonytalanság esetén hajlamos vagyok homlokegyenest az ellenkezőjét véghezvinni. A Szerelmi bűnök esetében a kamera keveset mozog, a díszletekkel, a színekkel, a jelmezekkel puritánul bántunk, már-már stilizáltan jelentek meg. Volt egy pillanat, amikor azt mondtam, hogy „ezt fekete-fehérben vesszük”. Talán mondanom se kell, mindenki pánikba esett...

– A fi lmjeiben nagyon fontos szerepet játszik a zene. A Szerelmi bűnökben azonban többnyire mellőzi.

– Az elején azt gondoltam, egyáltalán nem is lesz. Aztán, ahogy a fekete-fehérben való forgatás kapcsán, itt is megváltoztattam a véleményemet, és úgy éreztem, szükségem van valami mankóra. Ez pedig egy igen markáns zene lett a 80-as évekből, amelyen a híres szaxofonos, Pharoah Sanders játssza a Kazukót. Ez egy japán muzsikusnővel készített duett, aki sokat improvizált a japán tizenhárom húros hárfán, a kotón, míg Sanders a tenor szaxofonon, és a kettő fenséges összhangban volt. Nagyon lágy zene, ugyanakkor egy kicsit agresszív is, hangjegyről hangjegyre elvarázsol. Nagyon bizarr, mégis elbűvölő hangulatot teremt, ami igazán jól illett ahhoz, amit én csináltam a filmemmel.

„Állandó kétséget kell hagynunk”