Panaszfalva – rejtett kamerával
A tavalyihoz képest negyedével nőtt a Verzió látogatóinak száma, amiben közrejátszhat a téma iránti érdeklődés erősödése éppúgy, mint a jó dokufilmek fölértékelődése. Csaknem négyezren nézték meg a világ legjobbnak ítélt emberjogi dokumentumfilmjeiből válogatott, több mint hatvan alkotást. A fesztivál díját hagyományosan a közönség adja, ezúttal Roberto Hernandez és Geoffry Smith mexikói filmjére, A bűnösség vélelmére esett a választás. A mű a mexikói igazságszolgáltatás elképesztő visszásságait tárja föl. A leglátogatottabb film, Takács Mária Eltitkolt évek című alkotása különdíjat kapott a Verzió Film Alapítványtól. Ebben tizenegy leszbikus nő vall szexuális identitásával kapcsolatos küzdelmeiről a Kádár korban.
A legjobbak közé sorolhatjuk a Yael Hersonski rendezte Befejezetlen film című opuszt is. Alapmű, amelyet tanítani kellene. Azokból a „dokumentumfelvételekből” idéz, amelyeket a nácik 1942-ben a varsói gettóban forgattak. Néhány túlélő gettólakó és az egyik operatőr is megszólal benne. Kiderül, az SS zsidókat lejárató kampányfilmet rendelt, amelynek feladata: bemutatni a gettóélet valós nyomorúsága és az ugyanott – a nácik által gondosan megrendezett – „zsidó dőzsölés” ellentétét, a „zsidó részvétlenséget”. A fölvételek mutatják, hogyan silányodhat el a dokumentumfilm a rasszizmus és az önkényuralom kezében.
Furcsának tűnhet, hogy az immár hetedik alkalommal megtartott Verziónak nincs tematikai vezérfonala. Pedig éppen ez a fesztivál erőssége. Így a történeti példákon kívül a legkülönfélébb, jelenben előforduló igazságtalanságokról szólnak a filmek. Az idén tanulságos volt az a Pekingben 12 éven át (!) forgatott munka, amely a metropolisok mögötti kínai vidéki társadalom problémáit tárja föl (Zhao Liang: Panaszbíróság). Nálunk mostanában jobboldali publicisták és politikusok előszeretettel emlegetik a „hanyatló Nyugatot” és a „feljövő Keletet” – Liang részben rejtett kamerával készült francia–kínai filmjéből kiderül, rengeteg kínai szenved a helyi párt- és állami bürokrácia önkényétől. A filmben az áldozatok (ingatlan kárpótlás nélküli államosítása, törvénytelen munkahelyi kirúgások, jogtalan bebörtönzés és hasonlók kárvallottjai) kétségbeesésükben Pekingbe mennek, hogy az e célra fenntartott panaszhivatalban próbálják meglelni igazukat. Ez akár több év alatt sem sikerül. Közben a kérelmezők, nemritkán gyerekeikkel együtt a pekingi déli pályaudvar mellett spontán kialakult „panaszfalu” sátortáborában húzzák meg magukat, nyomorúságos körülmények között. Családi drámák zajlanak itt, az elkeseredett emberek összeverődnek, szidják a kommunista pártot, és demokráciát követelnek, a rendőrök szétverik őket. A döbbenetes film a pekingi olimpiai készülődéssel zárul: a hatóságok ledózerolják a pekingi „Panaszfalvát”.
Emlékezetes film Mai Iskander többszörös fesztiváldíjas amerikaiegyiptomi produkciója is, A szeméthegyen túl. Kairó, a megaváros szeméthegyeit a hatvanezer fős zaballeen népcsoport tagjai dolgozzák föl régóta, kézműves módszerekkel. A hatóság azonban nyugat-európai nagyvállalatokkal szerződik, és az új gépesített technológia a zaballeenek megélhetését veszélyezteti. A kamera három rokonszenves kamaszfi ú sorsát követi éveken át, akik a „hulladéknegyedben” ugyanolyan szép jövőről álmodnak, mint minden mai kamasz.
A fesztivál programjába bekerült tíz hazai dokufilm közül a vállalkozás mérete és jelentősége miatt is ki kell emelni Petényi Katalin és Kabay Barna Hitvallók és ügynökök című alkotását. Ez a kommunista korszak egyházellenes akcióiról állít ki döbbenetes látleletet. Azt tudtuk, hogy Rákosi 1948-ban követelte, az év végéig „le kell számolni az egyházi reakcióval”, majd Révai is kirohant, hogy „lakolni fog”, aki megsérti a „népköztársaság rendjét”. Ami igazán elképesztő: a Kádár korban az egyház legfőbb méltóságaitól kezdve egész hierarchiájának számos tagja ügynökként „vigyázott”. E szörnyű örökséggel ez az első átfogó szembenézés.
