A furcsa, hosszú terem, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóját idéző berendezés a Camerata fénykorát idézte, a régi Hungaroton Hanglemez Hetek hangulatát, amikor valami kinyílt, valamit megláthattunk. A Camerata nem mérkőzött a régi zenét játszó nagyokkal, hanem melléjük állt, magyar színeket mutatott. Egyrészt a műsorával, amelyben a régi magyar táncok és dalok, illetve a nemzetközi reneszánsz Budához, Zsigmond és Mátyás királyhoz köthető szerzői képezték az alapot, másrészt a stílussal. A stílus ebben az esetben valóban maga volt az ember: a Camerata a furulyás Czidra László együttese volt, úgy játszott, ahogyan ő kívánta, egyáltalán nem a purista régi zenei elképzeléseknek megfelelően. Czidra előre megírt díszítésekkel dolgozott, és a furulyázásában mindig volt valami meghatómelegség, egyedi, finom szín. Könnyen védhető ma mindkét álláspont: ha az ember lemezt hallgat, a második alkalommal már a legszabadabb improvizáció és díszítés sem hat váratlanul, arra meg végképp nem lehet bizonyíték, hogy a régi furulyások hogyan játszottak, nem volt-e akkor is egy ős-Czidra, aki éppen ezt a barátságos, kissé romantikusnak ható hangzást szerette.

A legnagyobb baj persze az, hogy Czidra László sincsen már. Mindenki, aki ma régi zenét játszik Magyarországon, sokat köszönhet Czidrának –vagy talán mindent, mondta a koncert kezdetén az együttes művészeti vezetőjévé előlépett Kállay Gábor, és ez persze fokozottan érvényes a Cameratára, amely Czidra halála óta tetszhalálát éli, tetszéletét halja, egész estés hangversenyt egyáltalán nem is adott, és ma is a régi hangzást keresi, Czidra összeállításait játssza, különös figyelemmel a dallamrokonságokra, a vándorló motívumokra.

Keresik a régi hangzást, és nem feltétlenül találják, de ez valószínűleg természetes, Czidráéhoz fogható furulyahangot nem lehet találni azóta sem a nagyvilágban. Úgyis éppen ez a hiány volna a koncert lényege, Czidra szelleme tölti meg a termet, felidézik néhány mondását, például azt, hogy ő hangolás nélkül is tud hamisan játszani. Ami azt illeti, ebben a mostani Camerata időnként még túl is tesz a mesteren.

Nincs ezzel semmi baj, szép a hangverseny, Kállay Gábor nagyszerűen vezeti a műsort, annyit beszél két blokk között, amennyit érdemes, és a lényéből áradó derű és jóság megnyugtatóan családias hangulatot teremt. Olyan családét, amelyben zenélnek. Az már egy másik kérdés, hogy most csak éppen összejöttek az elhunyt családfő emlékére, vagy ha már így belejöttek, folytatják-e.