Nehéz kérdés, sokan fogják azt válaszolni, hogy inkább egyiket sem. Saroltát, István királyt, Dózsa Györgyöt meg pláne nem. Erkel, a magyar operahagyomány éldegél, de nem döntötte be idén sem az ajtót: itt vagyok, hallgassatok! Az opera iránt egyáltalán nem érdeklődők azért így is ismernek tőle legalább két számot, a Meghalt a cselszövőt és a Hazám, hazámot, de hát ők Mozarttól sem ismernek sokkal többet, nincs velük semmi baj.

Hanem mihez kezdjenek azok, akik szeretik Erkelt és az operát? Nekik hozzá kell szokniuk, hogy az ügy nehéz. Nem is nehéz, hanem mintha kifejezetten kínos volna. Érdemben rendező Erkelhez nem adott hozzá Kerényi Imre Bánk bán-rendezése óta, pedig akkor Erkel még csak 186 éves volt. Az új énekes tehetségek tudják, hogy ezzel az operával csak színpadi gyakorlatot szerezhetnek, de aligha fognak bárhol is vendégszerepelni. Mintha nem állna nagyon jól Erkel szénája, de fölösleges aggódni. Nincs sok fegyvere, nyilvánvalóan nem izgatta különösebben magát sem az utókor, sem a nemzetközi sikerek miatt, de mindig elég erős volt ahhoz, hogy megengedhessen magának egy kis nemtörődömséget.

Az ereje természetesen a zene volt, és ez is maradt. A dallamok szépsége, és nem kell nagyon kutatni az emlékezetben, nyúlhatunk akárhová: ahogy a Bánk bán első fináléja elindul, ahogy Endre király dalra fakad, ahogy V. László énekelni kezd. Valahányszor hallom a Hunyadit, a Bánk bánt, a Brankovics Györgyöt vagy a Dózsát, mindig meglepődök: mennyi gazdagság, nagyúri pompa, elegáns tékozlás van ezekben a darabokban. Valaki mindig le fog hajolni ezekért a kincsekért, amelyeket Erkel két kézzel szórt.