Mire kimerítjük a szótárt, túl vagyunk az If I Ever Lose My Faithen és az Every Little Thing She Does Is Magicen, de még innen a tudósító kedvenc Sting dalain. Például az Englisman In New Yorkon, aminek kezdő pizzicatóit őrületes hangorkán fogadja, én meg azon gondolkodom, hogyan lehet egy ilyen valóban régi és a koncerteken nyilván szétjátszott nótát még ma is úgy előadni, hogy az énekes arcán nyoma sincs az unottságnak, a hangján meg a rutinszerűségnek. Friss és eredeti az egész.

A Police-nóta, Roxanne után amúgy a Straight to My Heart jön, majd félperces duma, miszerint a szerelmes daloknak összesen két fajtája van. Az egyikben az „én szeretlek téged, te meg szeretsz engem” tematika uralkodik, és hát ez baromi unalmas, ebben igazat kell adnunk Stingnek. Miként abban is, hogy a másik típus már jóval izgalmasabb: én téged szeretlek, de te mást szeretsz. A When We Dance is mélyre megy, Sting meg úgy kitartja a kitartandó hangot, hogy levegőt alig kapok, és nyilván hasonlóképp van ezzel a pár ezer körülöttem ülő néző.

A Russians kemény, menetelős, hangkieresztős dal ma este is, a Hung My Hand meg kicsit unalmas. Nem úgy a Shape of My Heart és a Why I Should Cry For You vagy a Whenever I Say Your Name. A Fields Of Gold meg konkrét szívfacsarodás. Amit jól ellensúlyoz az „átlagos” Sting-dalokhoz képest meglehetősen pörgős Two Sisters; az első rész a Next To Youval ér véget. Csontra húszperces szünet után az A Thousand Yearsszel jönnek vissza, amit a nagyszerű Tomorrow We’ll See követ. A Moon Over Bourbon Street után az End Of The Game érkezik, pedig még messze a játék vége, nagyon. Noha az All Would Envy, a Mad About You és a King Of Pain után következő Police-világsláger, az engem nem különöseben földhöz vágó Every Breath You Take után úgy tűnik, mehetünk haza. A közönség állva tapsol. Csak Sting és a banda vonul le, a szimfonikusok a helyükön maradnak, vagyis: ráadás következik. A legnagyobb dzsointokat mindig a végén pukkantjuk el.

A Desert Rose-t kissé ugyancsak unom már, úgyhogy van időm átgondolni a dolgokat. Az jár a fejemben, hogy ami lemezen nálam gyakorlatilag megbukott, élőben mégis milyen iszonyúan erős produkció tud lenni. A Deutsche Grammophon nemrég, valószínűleg a Simphonicity-turné sikerén felbuzdulva cédét dobott ki a koncertsorozat legnépszerűbb dalaiból, egyébként meglehetősen fantáziátlan külsőségekkel, semmi kis borítóval, és egyáltalán. Nem volt az rossz lemez, csak éppen feleslegesnek gondoltam, és gondolom ma is: ha otthon hallgatja az ember, nem lényegülnek át a Stingdalok attól, hogy szaxofon helyett klarinét játssza a főtémát és vonósok támogatják a csontig hatoló melankóliát, ami Sting sajátja. Amit rajta kívül senki nem tud az univerzumban, vagy ha tud, eddig nem mutatta meg. Koncerten azonban minden más. Egyrészt kiderül, hogy nem csak korrekten leblattolják a zenészek, ami előttük van, ittott maguk is részt vesznek a produkcióban, teszem azt felállnak, felemelik a hangszerüket, kis túlzással: hülyéskednek is. Másfelől nagyszerű atmoszférát teremtenek a többnyire amúgy is jó Sting-daloknak. Élnek. A vizuális körítés is jót tesz a koncertnek. Az oldalsó két kivetítő mellett, a zenészek fölött is helyet kapott még három, amelyeken vagy az alapértelmezett kivetítőképek peregnek, vagy az adott dalhoz lazán kapcsolható animáció. A világítás is rendben van, időről időre változik a színpad alapszíne, ugyancsak korrelálva az éppen hallott dalokkal. A Royal Philharmonic Concert Orchestra mellett pedig Dominic Miller gitáros, David Cossin ütős és Ira Coleman basszista is a lehető legmagasabb szinten hozza, amit hoznia kell. Na és persze a zseniális hangú vokalista, Jo Lawry...

A Simphonicity egyszerűen tökéletes koncertprodukció. Két és fél órában. A ráadás a She’s Too Good For Mevel folytatódik, a közönség még mindig állva tiszteleg,miként az abszolút kedvenc Fragile alatt is. Az a capella előadott I Was Brought To My Senses alatt pedig azt gondolom, hogy na, most vágni lehetne a belső csendet. Meg hogy aki most nem lúdbőrzik, az nem is ember, az egy süket ufonauta. De hát mit keresne egy süket ufonauta szombat este Zuglóban?

Sting: hallatlan siker