Ne dőljenek be a szórólapokon alcímként vagy műfaji megjelölésként álló „péniszdialógok” kifejezésnek. Malackodás ugyan akad benne, a darabnak mégis több köze van Az ember tragédiájához, mint bármely erotikus izgalmakat kínáló mulatsághoz. Leszámítva, hogy teljes bizonyossággal nem merném embernek nevezni Garaczi László új darabjának hősét, noha kétségkívül sok olyan dolgot művel, amit manapság alapvető emberi tevékenységnek kell tartanunk. Foglalkozásszerűen számítógépet használ, de kikapcsolódásképpen, pihenésül, mulatság gyanánt is. Kapcsolatait chateléssel vagy Skype-on intézi. Ezen túl kultúrája sejthetően a televízióból, esetleg moziból származik. Lelkét azonban eleven pszichológus is gondozza. És atavisztikus tulajdonsága még, hogy elég gyakran beszél is. Bár a „szeretem” szót már képtelen kimondani.

Ezzel indul a történet. Anyuka megjelenik iszonytató gyermekével a pszichiáternél, merthogy a különben eleven eszű, mindent tudó gyermeknek e szónál megáll a tudománya. Kicsit direkt szimbólum, de azért kijöhetne belőle valami. Ám a darab hamarosan felfedi nem túl eredeti struktúráját. Hősünk hipnózisban végigálmodja életét. Miként Ádám egykor az emberiség történelmét, ő szexuális kudarcait éli át előre. A szerző szisztematikusan halad át az egyes életszakaszokon, miközben a feldolgozott életanyag meglepő vékonyságához képest igen ötletesen találja meg a frusztrációk mai, ismerős formáit. A lényeg ugyan mindegyik esetben ugyanaz: az Ovibradernek nevezett figura lelki élete, kapcsolatteremtési képessége éppoly csökevényes, mint lehetséges partnereié. A darab címe telitalálat: csupa, valahol az óvodás korban megrekedt, tompa elméjű, néhány viselkedésmintát automatikusan követő lényt látunk a színen. Sokan találják mulatságosnak ezeket a szerencsétlen idiótákat. A durva középkorban röhögtek ilyen kegyetlen részvétlenséggel a testi fogyatékosakon az egészségesek. Ma úgy látszik, a lelki fogyatékosak vannak soron. Csak abban nem vagyok biztos, hogy a kacarászók sokkal épebbek azoknál, akiken mulatnak.

Nekem inkább zokogni lenne kedvem, de csak akkor, ha úgy érezném, hogy valami közöm is van mindahhoz, ami a színpadon történik. De nincsen. Nem biztos, hogy ennek oka Garaczi szövegében van. Manapság egy színházi előadásnak szinte elhanyagolható része a szöveg, a történet. A darab akár megrázóan komikus kép is lehetne korunk lelki nyavalyáiról, az emberi kapcsolatok szétzilálódásáról, ha az előadásban lenne valami emberi. Ám Bagó Bertalan rendező mintha fő feladatának tartotta volna, hogy éberen őrködjék, nehogy a színészek visszatévelyedjenek mestersé gük ősi alapjához, az embernek ember általi ábrázolásához. Szemenyei János elviselhetetlen kis szörnyetegként mutatja be a főszereplőt, és nagy színészi intelligenciával és érzékenységgel származtatja le belőle idősebb változatait. Ám minél jobb az ala kítás, annál borzasztóbb a figura, akinek sorsát követnünk kell. Kolti Helga és Fodor Annamária lelkiismeretesen végigzongorázzák korunk csökött női szerepeit chatszobáktól a szappanoperákig, valóságshow-kig és vajákos tanácsadó tévéműsorokig. Huszár Zsolt magánemberként méla, hivatásában nagyképű, ügybuzgó pszichológusként lebeg a többiek fölött, amikor éppen nem vegyül közéjük egy-egy epizód erejéig. Fegyelmezett elrévedéssel adja elő a darabot keretbe foglaló indiai mesét a férfiakról, akik fákat vesznek feleségül. Úgy talán könynyebb. Ha nem éppen az a vég.

Fodor Annamária és Szemenyei János