A román mozi erőteljesen formalista. Igaz, a legáltalánosabb, legegyszerűbb családi, illetve társadalmi témákat tudják elsöprő erővel elmesélni. Vagyis arról beszélnek, amiről elviekben mindenki tud, ezért talán ez az egyik legnehezebb mozgóképes vállalkozás. A pontos érzelmi megfigyelések, a precíz dramaturgia, a pazarul megkomponált, mégis zseniálisan egyszerű jelenetek, az elképesztően hiteles színészi játék és a remek dialógusok – ez az alapja a román filmeknek és a sikerüknek. Nem kísérleteznek, nem térnek el a recepttől, amit a kezdetekben a pénztelenség majd később a szellemi összetartozás végett alakult így.

A most a hazai mozikba kerülő Ünnepek után is ilyen mozi, és a cottbusi versenybe beválogatott Periferic (Outbound) is ehhez hasonló. Előbbi egy szerelmi háromszög sokkolóan hiteles története, utóbbi egy börtönből kikerülő anya halálra ítélt menekülését látjuk egy másfajta életbe. A mértani pontossággal megírt történet finoman csöpögteti a nézőnek az új információkat és ezzel szinten tartja a drámát, valamint a feszültséget. Az asszony mielőtt külföldre szökne, előbb testvérével próbálja rendezni a viszonyát, majd volt szeretőjétől – aki helyett a börtönt vállalta – próbálja behajtani a neki ígért pénzt, hogy aztán az árvaházba adott gyerekét elrabolva hagyja el végre az országot. A terv túl sok ponton omolhat össze, de végül csak egyetlen, meghökkentő apróságon bukik el. Bogdan George Apetri első filmes rendező tulajdonképpen a tutiba ült be: az Arany Pálma-győztes Cristian Mungiu forgatókönyvét dirigálhatta le – tegyük hozzá hiba nélkül. Az, hogy a Periferic nem tarolt a fesztiválon, az pont a formula miatt történhetett meg: a zsűri szemmel láthatóan inkább a kreativitást és az egyéni megoldásokat ismerte el. Igaz, nagyon ritka, hogy remekművek győzzék le a román sikerreceptet, de most pazar helyzetben volt a zsűri, hiszen két kiemelkedő mű is szerepelt a mezőnyben. Oleg Novkovic Beli, beli svet (White, White Word) című műve és Kocsis Ágnes Pál Adriennje.

A Beli, beli svet minden bizonnyal a 2010-es év legjobb kelet-európai filmje. Novkovic elképesztő mozgóképes nyelvet kreált a művéhez, amely a klasszikus görög tragédiákat, az operát és a musicalt hozza össze a mai balkáni társadalmi frusztrációkkal. A helyszín Bor, egy kis bányászváros, amelynek használaton kívüli bányái, a magára hagyott ipari épületek és egyéb helyszínei nemcsak a városképet torzítják, de az ott élők életében is fájó sebként húzódnak végig. Itt él az egykori bokszoló, most kocsmát üzemeltető mizantróp, a Király. A mű bonyolult viszonyrendszert épít fel: több generáció asszonyai táplálnak iránta mindent elsöprő szenvedéllyel átitatott szerelmet, melynek végül a férfi és teljes környezete áldozatul esik.

A rendező filmvásznon eddig soha nem látott energiákat mozgat meg. Képes arra, hogy a figurákon keresztül a pátoszt egyenesen, nyíltan közvetítse, és amikor a figurák egyszer csak dalra fakadnak, népzenei alapra írt balladák formájában, azok funkciója pontosan érthető. Mindenki csak egyszer, jelleme összeroppanásának pillanatában énekel. Ez pedig óriási eredmény, hiszen a musical legjobbnak tartott művei esetében is gondban lennénk, ha meg kellene magyarázni, hogy egyegy dal felcsendülése betölt-e valamiféle dramaturgiai funkciót vagy csak azért szeretjük, mert jól hangzanak. Az emberi kapcsolatok drámája a görög drámákra jellemző. Kegyetlen cselekménye, a háború utáni, (vad)kapitalista Szerbia összes fájdalma már-már bombaként robban az ember arcába a Beli, beli svet vetítése során – így abszolút megérdemelten kapta meg a fődíjat Cottbusban. Olyan film ez, amit egyszer néz meg az ember, de örökké vele marad. Reméljük, lesz olyan magyar forgalmazó, aki fantáziát lát a forgalmazásában.

A román–szerb meccsbe ráadásul még egy mű beleszólt: Nikola Lezaic Tilva ros című műve is kapott elismerést a zsűritől a szó nélkül hagyott Periferickel szemben. Érdekes, a Tilva ros is egy bányászváros fiatalságával kapcsolatos társadalmi frusztrációk drámája. Csak itt a jövő nélküli fiatalok kilátástalanságuk miatti zavarodottságukat – magukat és egymást fizikailag kínzó – home videókban rögzítik. A rendezői cél nagyon hasonló, mint Novkovicnál, csak épp hiányzik bármiféle költőiség belőle, így pedig igen nehezen befogadható marad.

Az, hogy Magyarország 2010-ben ott van a régió filmgyártásának élmezőnyében, Kocsis Ágnes Pál Adrienn című művének három elismerése is bizonyítja: Kocsis lett a legjobb rendező, Gábor Éva a legjobb színésznő, és a film még az ökumenikus zsűri kedvence is lett. A Pál Adriennt nem igazán lehet besorolni a nemzetközi vagy keleteurópai trendekbe, rendezője egyéni formai utat jár. Bár sok minden igaz rá, ami a román receptben is benne van: a vizuálisan precíz jelenetek, a gondosan kimódolt dialógusok, a forma alá rendezett színészi játék közös, de tempójában, atmoszférájában abszolút egyéni. No, meg abban is hogy a főszerepet nem profi színész alakítja – így Gábor Éva elismerése több mint presztízsértékű. Az egyik pesti kórház elfekvő osztályán dolgozó túlsúlyos ápolónő önmaga múltjának, jelenének keresése tipikusan magyar téma. Míg szomszédaink pontosan tudják, hogy mitől is fáj a szív, mi nem tudjuk, csak szenvedünk. De tanulunk, mert a valódi pátoszhoz bölcsesség (is) szükséges.

Részlet a Beli, beli svet című filmből