– Rasszizmus, hatalommal való visszaélés,álszentség, féltékenység, kirekesztés, irigység, hazugság, gyűlölet, provincializmus, ostobaság. Ezek a témái, ráadásul kegyetlenül közeli kompozícióban: csupa felhőtlen szórakozást garantáló produkció…

– Nem hinném, hogy aki esténként beül az előadásainkra, ezt várná tőlünk. Nemcsak azért, mert soha nem ígértünk ilyesmit, hanem mert szándékaim szerint az előadásaink nem szépítenek, inkább gyógyítanak, ha kell, kegyetlenül, szikével, elég mélyre vágva.

– És a biztonság kedvéért még jó mélyenbele is dugja az ujját a frissen vágott sebbe… Saját tapasztalatból mondom, hogy néha az ember lélegzete is elakad a fájdalomtól. Mármint a nézőtéren.

– Nemigen szeretném érzésteleníteni afájdalmat, de mindegyik darabot átszövi a humor is. A fájdalom és a röhögés megfelelő aránya elviselhetővé teszi az élményt. Nagyon fontosnak tartom, hogy nevessen is a közönségünk, és kimondottan elégedetté tesz, ha hallom ezeket a reakciókat az előadás közben.

– Azért nem lehet véletlen, hogy fél nyolckörül, bebocsátásra várva, többnyire ugyanazokat az arcokat látom a jegyosztó asztalka előtti tumultusban.

– Nagyon remélem, hogy nem így van.Sőt, meggyőződésem és tapasztalatom szerint egyáltalán nem ugyanazok nézik a darabjainkat. Egyébként fizikailag is lehetetlen lenne: évekig tartjuk repertoáron az előadásainkat. Az állítás esetleg a bemutatókra vagy az első néhány estére lehet igaz, ez pedig a világ minden színházára és társulatára jellemző: vagyis a premierközönség mindig ugyanaz.

– Írja, rendezi, színre viszi, dramatizáljaa darabokat, és játszik bennük.

– És vastagon benne vagyok a látványban, vagyis a díszletek és a jelmezek kitalálásában is.

– Ha minden színházcsinálási kulcspozíciót a saját kezében tart, nem fél, hogy elveszíti az objektivitását, illetve hogy nem lesz elég „külső”, bizonyos távolságtartó rálátása a produkciókra?

– Hajszálpontosan észreveszem minden előadás alatt, hol problémás a jelenet, és nem is tartom magamban egy percig sem, azonnal közlöm a színészekkel, és a következő előadás előtt átpróbáljuk újra, gyakran többször is.

– Köztudott, hogy eleve a társulat tagjaira írja a szerepeket, az alkatuk, fizimiskájuk, egyéniségük határozza meg a karaktereket. Vajon az adott „matéria” inspirálja a cselekmény kitalálásánál, vagyis a szereplők határozzák meg a szt orit, vagy kitalál egy történetet, és a készleten lévő anyagra szabja a jellemeket?

– Az egész azzal kezdődik, hogy elkezd motoszkálni a fejemben egy új darab. Kezdetben csak az elejét és a végét tudom, megvan a honnan hová íve, de a próbák alatt, mindenki közreműködésével lesz napról napra érzékelhetőbbé a lényeg. A próbafolyamat alatt bizonyosodik be – vagy éppen bukik meg – a cselekmény, és ezen belül a jelenet igazsága. Nem tudom, most válaszoltam a kérdésére?

– Mennyire önéletrajzi ihletésűek azalapszituációk? Látszólag tökéletesen otthon van a kültelki prolivilág konfliktusaiban, a tanyasi csizmacuppantós sár dagonyájában, a szocialista rendőr harminc éve „úgy maradt” sumákolásában és a scifi díszletek közé emelt közéleti konfliktusok ábrázolásában.

– Valamennyire mindhez van közöm.

– Azért ugye pálinkahajtású csillagközi űrhajójából még nem fogyott ki az üzemanyag, éppen Magyarország térségében?

– Nem. De nem is erről szólt a darab…

– Nyilván azért, mert egyetlen darabjasem szól valamiről: minden előadásuk többszintes, dupla vagy még inkább legalább tripla fenekű, fedelű. És az egyszerre megjelenített rétegek egymás hatását erősítve válnak brutálissá. És röhejessé. Ahogy az elhallgatott, ki nem mondott, meg nem beszélt sérelmek mérgezik az együtt élők mindennapjait. Mennyire ihleti a napi politika?

– Per pillanat – és ez évtizedek óta tart –a közélet és a politika szerves része az életemnek, pedig van pont elég bajom enélkül is. Utálom, de egy szálon beleszövődik minden darabomba, mert kihagyhatatlan, és azt szeretném, ha a nézők kinevetnék, és ezáltal szabadulnának tőle.

– Márpedig pénz és politika kézen fogva jár, és gyaníthatóan hiába nyerik szakmányban a fesztiválokat, a kritikusok és a közönség díjait, hiába ír magukról lelkesen a New York Times, ha fogyóban a fedezet, ha már a színvonalat veszélyezteti a pénzhiány. Azt mondják, már jelzáloghitelt kellett felvenniük a működtetéshez.

– Az nem most volt, hanem évekkel ezelőtt, de az összes többi igaz. Annak az anyagi támogatásnak, amire szükségünk lenne, csak egy töredékét kapjuk, nemigen bizta tóak a jelek a jövőre vonatkozóan sem. Egyik napról a másikra élünk. A színészeinknek nincs havi fix fizetése, csak a próbaidőszak alatt kapnak egy, a megélhetéshez mindenképpen kevés, mondhatni jelképes összeg et. Rajtam kívül majd mindenki játszik más színházakban és előadásokban is. De van, amin lehetetlen spórolni, mert könynyen gagyivá teheti a produkciót: a díszlet, jelmez minőségén a hitelesség múlhat.

– Tegyük hozzá: önt is hívják vendégjátékra és -rendezésre is, de konzekvensen nem csábul…

– Az egész életemet, a gondolataimatez a társulat tölti ki. Egyszerűen nem érdekel más.

– Ezerszer elmondta, hogy nem vágyik kőszínházba. És ha saját (kő)színháza lehetne? Ha nem szorulna a „púpozva” is csak 160 nézőt befogadni képes Szkéné albérletébe?

– Az, mondjuk, érdekelne…

– Akkor nyilván minden szabadidejébenjárja a várost, és az összes elképzelhető helyet végigjárja, amely alkalmas lenne a Pintér Béla és Társulata otthonának…

– Mostanában ez sem foglalkoztat. Ésegyre inkább otthon ülő típus lettem. Ezekben a válságos időkben bőven kiegyeznék azzal, ha biztos megélhetése lenne mindenkinek a társulatunkban és biztos háttere a produkcióinknak.