Az irodalmi klasszikusok képregényes feldolgozásának hagyománya van itthon is: a képregény műfaja jobbára az adaptációknak köszönhette fennmaradását a rendszerváltás előtti évtizedekben. Korcsmáros Pál, Zórád Ernő, Fazekas Attila vagy Sebők Imre művei hangsúlyozott „pedagógiai” és „ismeretterjesztő” funkciójuk révén mintegy átmentették a „nyugati tömegkultúra” termékét a kultúrpolitika és cenzúra szűrőjén. Az elmúlt években azonban, a műfaj kedvelőinek nagy örömére, nemcsak az említett szerzők átdolgozásait adták ki újra (Képes Kiadó), hanem újabb, külföldi rajzolók által alkotott adaptációk is megjelentek nálunk (pl. a Paul Auster-regényt feldolgozó Tükörváros a Míves Céh vagy legutóbb az Alice Csodaországban a Fumax gondozásában, és a Kossuth Kiadónál is előkészületben vannak adaptációs képregények).

Vagyis az Agave Könyvek kezdeményezése, hogy új sorozatában Shakespeare műveit képregényváltozatban jelenteti meg, némiképp illeszkedik egy hagyományba (trendbe), amely a klasszikusok újrafelfedezésének, újraolvasásának szándékát hordozza. Ám, ahogy az első kötet, a Hamlet mutatja, a londoni SelfMade Herotól átvett, Nádasdy Ádám szerkesztésében és fordításával megjelenő sorozat kevéssé fog emlékeztetni a Fülesben vagy a Népszavában olvasott opuszokra. Nemcsak azért, mert a képi világot, a vizuális nyelvet a képregény japán változata, a manga stiláris és műfaji jegyei szervezik, hanem azért is, mert szabadabban (bár talán nem eléggé szabadon) értelmezi az adaptáció fogalmát: megváltozott környezetben és időben szituálja újra a dán királyfi tragédiáját. Emma Vieceli rajzaiból cyberpunktörténet bontakozik ki, amely (az első panel szerint) 2107-ben, a globális klímaváltozás után, háborúzással teli világban játszódik, a shakespeare-i szöveg pedig friss és élvezetes Nádasdy-fordításban köszön vissza. A kötet nemcsak nyelvezetében, hanem küllemében is igényes: színes előlapokon mutatja be a szereplőket, ezt követően pedig (a manga konvencióinak megfelelően) fekete-fehér rajzokon ábrázolja a történéseket.

Alapvetően színvonalas képregénnyel van dolgunk, a kérdés azonban (ahogy az adaptációknál általában) az, hogy az új mediális közeg képes-e autentikusan működni, a feldolgozott történet tud-e felszabadítóan hatni a műfajra, és fordítva. A Hamlet esetében nem teljesen megnyugtató a válasz. Hiába a remek, merész alapötlet a cybervilággal, ha ez a keret nem bír különösebb jelentőséggel a cselekményvezetés vagy a jellemformálás szempontjából: bár a helsingőri vár lakói különböző digitális és elektronikus eszközökkel vannak felszerelve, valójában a Hamlet cyberváltozata nem gondolja újra az eredeti koncepciót: változatlanul megőrzi központi témaként a látszat és valóság, a bűn és büntetés, a felnőtté válás és a cselekvő-gondolkodó (reneszánsz) ember dilemmáit, szorosan követve az eredeti dramaturgiát. A narratív keret ezért helyenként zavaróan funkciótlan marad: nem nagyon értjük, a hipermodern világban miért hagyományos karddal párbajoznak, hogy Yorick sírhantja miért a századokkal ezelőtti temetkezést idézi, és miért nincs komolyabb szerepük például a beépített csipeknek, lehallgatóknak.

Vieceli követi a keleti képregény megoldásait a figurák megformálásában (jellemzőek a nagy szemek, a filigrán alkat, a hangsúlyos körvonalak), a képi narratíva pedig laza, változatos panelkezeléssel valósul meg, az oldalak esztétikus látványt nyújtanak, és a hátterek, összefüggő homogén felületek ábrázolásában a sematikus és a részletgazdag rajztechnika kifejezően ötvöződik. Emellett a manga bizonyos stiláris elemei nagyon termékenynek bizonyulnak, például az egyszerre több nézőpontot, idősíkot bemutató „szubjektív látás”, vagy a képi narratívát ironikusan ellenpontozó, erősen stilizált, hangulatjelölő, humoros képkockák használata eredményes a cselekmény (a főszereplő dilemmái, belső monológjai, a párhuzamos történések, a „történet a történetben” mozzanat) szempontjából, de talán hatékonyabban is ki lehetett volna aknázni a lehetőséget. Az viszont egyáltalán nem válik a kötet javára, hogy a képek nem mernek elszakadni a szövegtől, sokszor szinte csak kísérőjelenségként vannak jelen, mintha az illusztratív funkciónál többet nem vállalnának. Például Hamlet és Laertes párbaja alig mutat valamit a mozgásfolyamatból, magából a vívásból: a képek egy-egy mozdulat befejezését jelzik, pedig a filmes látásmód dinamizmusát is elbírná (igényelné) a műfaj. Összességében elmondható: az Agave mangasorozata egyrészt hiánypótló a magyar piacon (Shakespeare-t képregényként itthon mostanában nem nagyon ol adaptáció létjogosultsága kérdőjeleződik meg azáltal, hogy nem képes ténylegesen sajátjává tenni, a műfaj/médium lehetőségeivel élve valóban átformálni az eredeti a művet.

Talán a következő kötet. Kíváncsian várom.