A fengsuj jegyében, a Szerelem-Házasság báguaterület csíjét erősítendő ácsingóztam Sam Shaw ismert fotográfiájának tisztesebb konzumváltozatára: Arthur Miller és Marilyn Monroe 1956-ban, háttérben a manhattani Queensboro híd. Februárban a rungstedlundi Karen Blixen Múzeumban szédelegtem álomittasan, mikor megpillantottam azt a képeslapot, amely tornádóként söpörte el vágyamat: Blixen, Miller, a gyermeki Monroe és Carson McCullers ül egy asztalnál, utóbbi New York-i otthonában, 1959-ben, s koccint pezsgőspoharával maga és a többiek egészségére.

1962-ben Blixen és híve, Monroe halott. Ebbenazévben jelenikmeg,posztumusz,az Egyesült Államokban ünnepelt dán bárónő utolsó opusa, az Ehrengard. Amely – mint a karcsú kötet hátoldalán áll – Kierkegaard A csábító naplójának „ironikus verziója”. Ez azonban nem újdonszerű: a filozófus oeuvre-je mély ihletet gyakorolt a munkáit jó ideig angolul, Isak Dinesen álnéven papírra vető szerző főműve, a Hét fantasztikus történet és A sors anekdotái tizenkét elbeszélésére is. Emellett Kierkegaard és a negyvenesztendős korától hivatásos író Blixen művészeteszménye is azonos (ideál jaik: Homérosz, Shakespeare, Goethe, Mozart és a Don Juan).

„A művész viszonyulása az őt körülvevő világhoz teljes egészében a csábítóé” – írja egykori pártfogójához, a szépkorú Gassner grófnőhöz címzett levelében Johann Wolfgang Cazotte keresett akt- és portréfestő, titkos tanácsos, rajongott kurafi. Az április elsején született fattyú keresztneve megegyezik Goethéével, és majd ugyanaz, mint A csábító naplója Johannesáé. Karen Blixen (anti-)hősei, heroinái annak a kísérletnek a megszállottjai, melyet Kierkegaard személyes tapasztalatból (a tizenöt éves Regine Olsen meghódítása, eljegyzése, a jegyesség fölbontása, alkalmi aktus a volt menyaszszonnyal) formált eszmévé, mítosszá: lehet-e az életből művészetet teremteni? Babette Hersant mesterszakács a párizsi kommün idején menekül egy zord, norvégiai faluba.

A kulináris zseni mennyei vacsorát alkot lottónyereményéből, érzéki örömöt szerezve vendégeinek (Babette lakomája). Herr Cazotte passziója az ördögi manipuláció. Akkor is, ha ez a másik ember eltiprásával vagy elpusztításával jár – mint Choderlos de Laclos levélregényében, a Veszedelmes viszonyokban. A negyvenes cselszövő (saját szavaival: „Vénusz szolgája”, „kígyó az Édenkertben”) a tizenéves Ehrengard von Schreckensteint szemeli ki áldozatául. A Valmont vicomte–Merteuil márkiné páros és Kierkegaard/Johannes agyafúrt utóda így jellemzi játékszerét: „Egy tüzérségi támadáshoz elegendő tűz lobog benne és egy tehénistálló melege, hiszen a Schreckensteinek öt évszázadon keresztül voltak egyszerre zsoldosok és állattenyésztők.”

A szellemi fölényével kérkedő méregkeverő viszolyog a közönséges megoldásoktól; egyet akar az általa együgyűnek tartott, kiegyensúlyozott amazontól: hogy az fenntartás nélkül, diadalmasan egyezzen bele önnön elkárhozásá Blixen szikrázóan bölcs meséje jóval kevésbé tűnik könyörtelennek, mint az újraértelmezett darab, kivált a rokokó románc véres kézikönyve. Csak azt mondja ki utoljára, könnyed fanyarsággal, amiről az egész sorsverte-keserű élet(mű) szól. Mindez egy Chateaubriand-idézetbe sűríthető, amely Kierkegaard Vagy-vagy-ának egyik mottója: „A nagy szenvedélyek magányosak, és azzal, hogy a sivatagba viszszük, visszaadjuk őket birodalmuknak.”