A festett kazettás mennyezet reneszánsz örökség: előzményének az itáliai táblaképfestészetet tekintik. A történelmi Magyarországon a reformáció idején terjedt el, motívumvilága egybefonódik más népművészeti alkotások díszítő kincsével. Az egyházi és a világi architektúrában egyaránt kedvelt volt (nem utolsósorban azért, mert kevesebbe került a kialakítása, mint a boltívé), nálunk azonban főleg az előbbi élt vele. Az ellenreformáció idején a kazettás mennyezetek nagy részét elpusztították, így mára jószerével csak a legnyakasabb kálvinista vidékeken maradtak fenn, főleg Erdélyben, a Felvidéken és a Felső-Tisza vidékén, például Csarodán, Tákoson, Csetfalván, Csengersimán.

Joó Zoltán tizenkét éve fedezte fel magának ezt a művészetet

A munkáit Porti néven szignáló, mérnök végzettségű Joó Zoltán úgy tizenkét éve fedezte fel magának a táblaképfestészetet, a közeli Gödöllő könyvtárában. A találkozásból másodhivatás lett, azóta több száz munka került ki a keze alól – köztük például a telkibányai kápolna Szent Katalin-oltára vagy az a bibliai portrésorozat, amely egy ideig a budai Hilton Szállóban volt látható.

A Veresegyház főterét uraló hatalmas közösségi épület, az úgynevezett szabadidős gazdasági és innovációs központ boltíves átjárójának feldíszítését az időközben ízig-vérig veresegyházi lokálpatriótává vált mester maga ajánlotta fel az művészetpártoló hajlamú önkormányzatnak, amely boldogan élt az opcióval, kivált hogy Joó jelezte: itáliai reneszánsz mintára a település történelmét, kultúráját, hagyományait elevenítené fel a köztérben.

A festő a Képző- és Iparművészeti Lektorátus által jóváhagyott terveit a munkáért kérhető összeg feléért vitte fel a boltívbe épített faszerkezetre. A nagyjából húsz négyzetméteres kazettás mennyezet huszonöt, jó hangulatú, népies, ironikus és kissé álnaiv stílusban megkomponált táblaképből áll össze. Négy sarkán jellegzetes helyi motívumok tűnnek fel: a város tavára utaló madár, tehát a gyurgyalag, két nyurgaponty, egy tavirózsa és a táj törzsökös növénye, a vitézkosbor.

A köztes képek némelyikén lokális szokások elevenednek meg, az augusztus 20-i lampionos-csónakos felvonulás, a betlehemezés, egy másik festményen a város iskolájának névadója, az 1700-as évek végén élt Fabricius József hősies, de szomorú történetének zanzája látható: ez a Fabricius veresegyházi tanító volt, aki egy tűzvészből mindenkit és mindent kimentett, akit, amit csak lehetett, maga azonban végül a lángok közt lelte halálát.

A tágabb történelem is visszaköszön a magasból, megfigyelhető a végvári időkben török és osztrák körökben e tájon is oly divatos népsarcolás. Rákóczi apánk, aki egy ízben itt táborozott, és Damjanich József, aki egyszer szintén innen indult ütközetbe, konkrétan a híres váci csatába.

Joó Zoltán az időjárás viszontagságainak maximálisan ellenálló festéket és lakkanyagot keresett (hosszasan) és talált a képekhez; konzultánsa a legnagyobb magyar művészfestékgyár vezérigazgatója volt. Azt mondja, ha nem bántják őket, akár száz évekig is kitartanak a képek. Hiszen éppen ez az – vetettük közbe –, hogy ami nálunk nincs magasfeszültségű kerítéssel és golyóálló üveggel elválasztva a közegétől, azt bizony bántják, tehát nem nagyon látjuk annak garanciáját, hogy a mennyezet épen, szépen ott lesz a helyén, mire legközelebb jövünk.

Az alkotó azonban igyekezett megnyugtatni. Igaz, hogy alig pár méterre található a helyi fiatalság legfőbb gyülekezőhelye, a bringa- és gördeszkapálya, de beszélt a gyerekekkel, akik biztosították: ők is a magukénak érzik és szeretik a képeket, tehát nem nyúlnak hozzájuk, és mivel itt ők az urak, másnak se hagyják, hogy hozzájuk nyúljanak – mondta.