Ketyegés a huszonnegyedik órában
Mint az említett konferencián kiderült, e tárgycsoport mellett mindmáig elment az épületcentrikus műemlékvédelem. A harangokat már jó ideje kutatják, és a történelmi darabokat a kétezres évek eleje óta egyedileg védik is. A toronyórákat viszont még csak most kezdik fölmérni, rájuk vonatkozó szakirodalom alig van.
Ami van, annak jelentős részben Takács József a szerzője, aki jó ideje foglalkozik a hazai toronyórák történetével. Tőle tudhatjuk, hogymár a XV. századból is vannak forrásaink magyarországi toronyórákról, Bártfáról, Nagyszebenből és Kassáról például. Újkori elterjedésüknek hazánkban két fénykora volt: az 1750-es évek végétől 1811-ig, majd pedig 1888-tól 1914-ig. Míg az első korszakra a kézműves módszerekkel készült órák jellemzőek fekete arany, majd fehér-fekete számlappal, addig a második korszakban a toronyórák java része külföldről behozott gyáripari termék, olykor már átlátszó, gázlánggal hátulról megvilágított számlappal. A külföldi gyártók közül itthon a müncheni Johannes Mannhardt és a bécsi Schauer-gyár a legjelentősebb. A XIX. század végére a magyar gyártók is megerősödnek, főleg Budapesten, köztük például Mayer Károly óragyára. Takács József szerint a múlt századfordulón a székesegyházakba jellemzően külföldről rendelt órák kerültek, míg a városházák toronyóráit többségükben magyar műhelyekben készítették.
A régi toronyóra-szerkezeteket sok helyen még ma is megtaláljuk. Takács József tudomása szerint a hódmezővásárhelyi református Ótemplom tornyában található a legrégibb magyarországi darab, amely a nagyecsedi Károlyikastélyból került Hódmezővásárhelyre, 1722-ben. E műszaki kuriózumok védelme azonban eddig nem volt biztosítva. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal munkatársa, Turok Margit tulajdonképpen önszorgalomból szervezte meg gyakorlati idejüket töltő egyetemistákból azt a csoportot, amely idén nyáron végigjárta a nyugati határszél 195 települését, régi toronyórák után kutatva. A csapat létrehozását és a feltárás megindítását egy kollégája, Paszternák István felfedezése ösztönözte, ő ugyanis Sajószentpéteren egy 1757-ből való toronyóra-kuriózumot fedezett fel. S ha valahol ilyen kincs bukkan elő, bizonyára rejtőzhetnek még hasonlók másutt is. A csoport 25 régi órát talált és jelölt meg táblával Szombathely, Kőszeg és Sopron környékén. Többségükben XIX. századiakat, melyek a reformkortól a XIX. század végéig készültek. Közéjük tartozik például a soproni Tűztorony órája vagy az ágfalvai katolikus templom még mechanikusan vezérelt órája.
A régi toronyórákat, ahol egyáltalán megmentik, ma már elektromos vezérlésre állítják át. Kívülről nézve nincs ezzel semmi baj, de belülről az átalakítás miatt mégiscsak elvész a szerkezet eredetisége, szelleme. Épp ezért az egyetemisták által feltárt órák közül szakértők kiválasztják majd azokat, amelyeket egyedi értékük miatt védetté fognak nyilvánítani, s ezeket tilos lesz felújítás alkalmával modernizálni. Legalábbis a helyén kell megőrizni a régi szerkezetet. A felmérést idén Borsodban szeretnék folytatni, ahol a legnagyobb mennyiségben maradtak meg egyházi emlékek. Magyarország védett harangállományának 51 százaléka például Borsod-Abaúj-Zemplénben található.
Kovács Jenő székesfehérvári órásmester, a Fehérvár nevezetességének számító bábjátékos óra készítője saját óramúzeumában hat régi toronyóraszerkezetet mutat be. Ezek is templomtornyokból valók. Itt található például a szentendrei vártemplom 1700-as években készült óraműve vagy a bicskei katolikus templom 1883-ból származó, Budán gyártott időmérője. Ezeket akkor mentette meg a kidobástól, amikor egyházi megrendelésre modern, kvarcvezérlésű berendezést épített a helyükre. Nála még mindig jobb helyük van, mint ha vasgyűjtők vagy épp régiségkereskedők viszik el, hogy aztán külföldön értékesítsék. Ausztriában, Németországban ugyanis ezek az órák a felújítás után megbecsült díszei például szállodák előcsarnokának.
Mint Kovács úr mondja, többen is foglalkoznak az országban toronyóraszereléssel, de közülük mindössze ketten tanulták az órásmesterséget. Az egyik ő maga, a másik pedig egy kecskeméti mester. A többiek elektromos szakemberek, akik sokszor folyamodnak órásszemmel szakmaiatlan megoldásokhoz. Mindenféle műanyag dobozba építik be a saját maguk által kitalált szerkezetet, előfordult, hogy kerékpárlánckereket alkalmaztak a mechanikához vagy a vezérléshez kvarc ébresztőórát. További problémát jelent, hogy sok helyütt mobiltársaságok bérlik a templomtornyot, és az antennák útjában lévő régi óraszerkezetet –ha az már amúgy sem működik – eltávolítják, félredobják. Vannak aztán tornyok, melyekbe évekig nem mennek fel, nem takarítják az órát. Mert nincs is, aki rendszeresen fellépcsőzzön hozzájuk. Pont ez a mechanikus szerkezetek megmentésének egyik akadálya, hogy nincs aki kezelje, felhúzza őket, naponta fölmásszon hozzájuk 100–120 lépcsőfokot. Ezért is állnak át elektromos vezérlésre. De Kovács úr szerint az volna az ideális, ha a régi mechanikákat a helyükön lehetne működőképesen megőrizni. Szívesen adna szakmai segítséget ehhez az egyházaknak és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnak.
