A mondat egy kivételes pódiumbeszélgetésen hangzik el, a szerzőn kívül jelen van három műfordító. Lassacskán kibomlik az írófordító viszony és a műfordítás nehézsége, mi több, abszurditása. Amiről mi a legkevesebbet szoktuk tudni.

Irodalmi titkokról lebbentette fel a fátylat néhány napja a budapesti Goethe Intézetben egy asztalhoz ülve Elzbieta Sobolewska lengyel, Heike Flemming német és Adán Kovacsics spanyol műfordító (néhány mondat erejéig kivetítőről a japán Waseda Mika is). Egyetlen közös vonás bennük, hogy szenvedéllyel fordítják Krasznahorkai műveit. Az apropó: a szerző és 25 éves német fordítója idén kapta meg a Seiobo járt odalent című elbeszéléskötetért a rangos Berlin-Brücke-díjat, melyet kétévente adnak át egy közép- vagy keleteurópai szerzőpárosnak, húszezer euró kíséretében. E térség kultúrája igen érdekli a német közönséget – ennek a magyar irodalom kitüntetett haszonélvezője –, ezért a Goethe Intézet figyelme.

Az író először arra tereli a szót, hogyan kerül egy külföldi olyan közel a magyar nyelvhez, hogy műfordító válik belőle. Flemming azt meséli, hogy hegyvidéket kedvelő szüleivel Romániában kirándult, ott találkozott magyarokkal, akik „érdekes” nyelven beszéltek. Aztán járt Budapesten, és a város is megtetszett neki. Az egyetemen, Lipcsében és Bécsben felvette a magyar szakot, Budapesten műfordítást tanult. Most Berlinben él, és a kortárs magyar regényről szóló disszertációján dolgozik. A már nagy szerkesztői, kiadói és írói tapasztalattal bíró Sobolewskát egy balatoni nyaralás bűvölte el annak idején, pontosabban az ott hallott Omega zenekar játéka. A magyar nyelv hangzása is annyira megragadta, hogy nagy ambícióval vetette bele magát a nyelvtanulásba. Egészen más indítéka volt a Chilében született, magyar szülőktől származó Kovacsicsnak, akinek családja később Ausztriába vándorolt, és ő Bécsben végezte az egyetemet (jelenleg Barcelonában él). Számára a nyelv „visszahódítását” jelenti a magyar irodalommal való szoros kapcsolat.

A két utóbbi irodalmár már több Krasznahorkai-művet átültetett lengyel, illetve spanyol nyelvre. Sobolewska az 1989-ben megjelent Az ellenállás melankóliája kapcsán megjegyzi: mintha látnok lett volna a szerző, hiszen e könyve arról szól, a hosszú szabadsághiány után a magyarok nem lesznek képesek elviselni a hirtelen elnyert szabadságot, széteshet a társadalom. Kovacsics úgy véli, a társadalmi erózió, amely nemcsak ebben a regényben jelenik meg Krasznahorkainál, egyetemes világjelenségként értelmeződik. Meséli, mikor ő a balatonfüredi Fordítóházban dolgozott a regényen, este öszszetalálkozott a bolgár kollégával, aki elégedetten újságolta: „ma sikerült tőle öt mondatot lefordítanom”. Akár öt oldal is lehetett…

Itt kanyarodik a beszélgetés a legkritikusabb pont felé. Krasznahorkai bonyolultan tekergőző, hosszú mondatai rendkívüli erőfeszítést követelnek a fordítóktól. Zavart okoz az értelmezésben, hogy a magyar nyelv nem különbözteti meg a nemeket. A problémát tetézi, hogy a szerző műveiben, például a Seiobo… novelláiban olyan távol-keleti témák, motívumok bukkannak fel – sintószentély, Buddha, no-színpadi maszk –, amelyek hiteles átültetéséhez valóságos kutatómunkát kell végezni. A fordítások mégis elkészülnek.

Az est elején és végén egyszerre hangzik fel három nyelven egy-egy Krasznahorkairészlet. Megelevenedik az író Bábele, amelyet immár tucatnyi nyelv épít.