Igaz, harmincnégyben még komponált derkovitsosan monumentális, terrakotta testszínű Halászt az akkor huszonnyolc esztendős Szin György, és az ugyancsak nagyjából ekkori Könyöklő nő is emlékeztet a későbbi kiállítótárs, Dési Huber gyöngéd konstruktivitására, de épp e későbbi kiállítás idejére a piktúra másként érik be. Társadalmi tematikáról szó sincs. Már a Szinyei Társaság díjának elnyerése után, a harmincas évek derekán álmodozó Párizsi erkélyt fest a volt Benkhard-növendék, témája az Aranykor, az Emlékezés, vissza-visszatérően a műtermi csendélet, s legfeljebb olyan jelenet, mint a Nővéreké, akik az égvilágon semmit sem cselekszenek.

Emlékezés. 1938 előtt

A képek lényege ugyanez. Finom, tűnődő, óvatos színek, tapintatos, de gyönyörködtető kontrasztok-harmóniák, laza, lusta gyöngédséggel megfogalmazott figurák. Köztük remekművek. A Párizsi erkély vasára könyöklő nő zöldből sárgába, sárgából zöldbe mosódó öltözéke, kontrasztként a finom-rőten előnyomuló csendélet, s hátul a majdani Bene Gézát jövendölő, súlyosabb lombok rejtélyes háromszöget alkotnak. Kék párizsi utcakép előtt, amely háttér szemközti háza nem is igazán kék, inkább szürkés, és az ég ehhez képest lehetetlenül kékséges. A harminc körüli festő már bravúrosan bánik az olajjal. Mintha pasztell volna, könynyed, puha testet ad neki, máskor az akvarell könnyed felelőtlenségét, hogy aztán sűrű, zsíros motívum lobbanjon fel ugyanazon a képen. A legizgalmasabbak a csaknem negatív képelemek. A lüktető vegetációból kiderengő fi lagória, amely mármár úgy hat, mintha fáradt fénycsövekből szerelték volna össze, az álmatag meanderdísz, amely az egyébként is derengő Emlékezés egyébként is derengő vázáján világít.

Szin festészete kétkedő és tépelődő. Úgy idézi meg az élet meghitt pillanatait, mint aki már nem hisz a valóságukban vagy a tartósságukban; legtöbbször nem kell Fekete macska sem egy poétikus kertrészlet elbizonytalanításához. A nőalakok irreálisan, lehetetlenül hosszúak ahhoz, hogy higgyünk az Aranykorban, a Csendélet látcsővel feszültsége nem is a bizarr tárgykombináció, hanem egy színben-formában túldimenzionált vörös virágtartó következménye, több csendéleten csaknem olyan baljósan fluoreszkálnak az antik gipszfejek, mint a sors- és kortárs Ámos Imre lidérces arcai.

És itt álljunk meg egy szóra. Világéletemben kedveltem az olyan kérdéseket, hogy „ki találta fel” a kubizmust, Braque-é avagy Picasso, hogy ki a képarchitektúrát Bécsben, Bortnyik-é vagy Kassák. Mintha nem az volna a lényeg, hogy ki műveli sajátjaként, ki csinálta öntörvényűen. A fontoskodó éberségnek ajánlom a Szin-emlékkiállítást. A Hajóállomás vörös épülete éppolyan, mint Barcsay ekkori izzó épületei a fák közt, és a fatörzsek barna-zöld súlya is emlékeztet a mesteréire. Amely fák máskor – szó volt róla – az érett Bene Géza cirmos-kontúros lombjaiban végződnek. Ámost már említettem, Paizs Goebelt most említem. Ám ha a Két alak alkonyatban vöröst vörössel tetőző épületeiben, pompás színű ártatlan alakjaiban már az Ilosvai Varga-párhuzamot is sikerült felfedeznünk, meg kell állnunk a kétségtelenül folytatható rokonkeresésben.

Szin György harminchat évesen pusztult el a munkaszolgálatban. Ám addig felettébb gyakran dolgozott Szentendrén, és Kopócsy Anna katalógustanulmánya hosszan sorolja kapcsolatait Ámosékkal, Vajdával vagy Kmettyvel. Röviden: azt és úgy festett, mint a kortársai; ami és ahogyan kor, színhely és szellem szerint „benne volt a levegőben”. A különbség anynyi, hogy aki szerencsésen túlélte a tragédiákat, később, érett korban elhagyott vagy kifejlesztett, kifejlesztve a sajátjává élt meg elemeket és gondolatokat az összerakódott kincsből. Szin Györgynek erre már nem adtak időt. De nincs mit mentegetni: a motívumokból sajátos módon nem eklektika, hanem meggyőző, öntörvényű képek születtek. A példás emlékkiállítás egy ismeretlen szentendreit mutat be. Ez a kételyes, finoman tépelődő, nagyon érzékeny piktúra az övé, csak az övé.