Mögöttünk Bécs, előttünk Berlin
A Petőfi Irodalmi Múzeumban megnyílt és a magyar írók Bécs-élményét számba vevő tárlat messze nem ilyen lehangoló képet sugall. Sőt, akárcsak Párizs és Berlin esetében, számos kapcsolódási ponttal és összefonódással bizonyítja, hogy egy időben (nagyjából 1837 és 1936 között) az osztrák főváros volt a magyar irodalom centruma. Ami Molnár Ferencnek és Kálmán Imrének a bécsi színpad és kabaré, az Kosztolányinak, Kassáknak és Jókainak a bécsi literatúra színterei. Nem véletlenül. Bécs nem csupán azért tett nagy szolgálatot, mert egyszerre volt menedék, tájékozódási pont és a vágyott nagyvilági élet színtere, hanem megtette azt a szívességet is, hogy karnyújtásnyira volt.
Eleinte egy politikailag legitimált szövetség (a dualizmus) kulturális vállalkozásaira vet egy pillantást a tárlat, a közös, osztrák–magyar sarkkutató expedícióra, valamint a bécsi világkiállításra és arra, hogy ezek miként bukkantak fel a Mikszáth-publicisztikákban és a Jókai-regényekben. Beszél arról, hogy sokáig nem szabadult a magyar irodalom a monarchia-toposztól (Krúdy és Herczeg Ferenc világa), hogy a huszadik századi Bécs végképp rabul ejtse. Előbb a bécsimodernség, a költészettől a képzőművészeten át egészen a Freud-féle lélekelemzésekig, amelyhez a Nyugat keresett és talált kapcsolódási pontokat. „Ausztria és mindenekelőtt Bécs a világlírában ma már többet jelent, akár Párizs, akár London, akár az egész Németország együttvéve…” – írja 1909-ben Kosztolányi Rilke verseit ünnepelve. De ugyanilyen hangsúlyos helyet kapott Musil, akinek Törless iskolévei című regényéről hamarabb írt kritikát a Nyugat, mint bármelyik osztrák folyóirat.
A Tanácsköztársaság bukása után igazi befogadó hellyé válik Bécs. Márai, Kassák és vele a magyar avantgárd teszi át a székhelyét. Több könyv és folyóirat jelenik meg akkortájt az osztrák fővárosban, mint otthon. A központ a szintén emigrált Hatvany Bécstől pár kilométerre fekvő Hermes-villája, amely nem csupán a kilátogató magyar írók szálláshelyeként szolgált, hanem szellemi találkahelyként is. A kilencszobás, bérelt villából csak egy stilizált részletet elevenít fel a tárlat, de pompája így is lenyűgöző, főként ha a látogatókat felsoroló tablót is nézzük. Babits, Móricz, Füst Milán is megfordult a falai között. A tárlat ívét az 1936-os esztendő zárja, mikor is a bécsi modernitás két kulcsalakja távozik: a nagy rajongó, Kosztolányi és Karl Kraus. A második világégés és az utána következő időszak pedig végképp elszakítja a szálakat.
– Párizs volt a leglátványosabb centrum a magyar irodalom és művészet számára, mert sokáig elérhetetlen volt. És ami távoli, fontosabbnak tűnik. Berlin és Bécs elevenségével, pezsgésével pótolta mindezt – magyarázza Wernitzer Julianna, a tárlat egyik kurátora. A múzeum a párizsi és berlini után a bécsi panorámával teszi teljessé a képet. Az irodalomban ezt leginkább Márai képviselhetné, ő mindhárom városban eltölt rövidebb-hosszabb időt. Egyszerre tapasztalja meg a befogadást és a kitaszítottságot, és lesz végül európai polgár.
De vajon mi van ma? Merre veti vigyázó tekintetét a magyar irodalom? A válasz viszonylag egyszerű: Párizs és Bécs eltűnt, vagy inkább beleolvadt Berlinbe.
– Ha van ma a magyar irodalomnak európai centruma, akkor azt mindenképpen Berlinben kell keresni – mondja Sárközy Bence, a Magvető Kiadó főszerkesztője. Számos oka van ennek. Például a DAAD (Német Akadémiai Csereszolgálat) vagy a Berlini Művészeti Akadémia ösztöndíjai, melynek segítségével számos magyar író tölthetett el a német fővárosban rövidebb-hosszabb időt, nemritkán egy évet. Berlin így számos kortárs mű inspiráló helye lehetett (a szövegekből a Matthes & Seitz Verlag illetve a Magvető adott ki antológiát). Ráadásul a város tudatosan alakítja ezt a szerepet, és áldoz arra, hogy kulturális olvasztótégelyként működhessen. Jó példa erre Dunajcsik Mátyás esete, aki idén élvezhette a német ösztöndíj előnyeit, s aki egy mexikói képzőművésszel közösen adhatott ki Berlinben négynyelvű könyvet.
A legcsalhatatlanabb jele a külföldi centrumnak, ha magyar szerzők már mintegy második otthonként tekintenek rá. Dalos György, Konrád György és Kertész Imre ezt kétség nélkül elmondhatja magáról, ám Esterházy és Krasznahorkai is számos ponton kötődik Berlinhez. Sőt, a német közvetítésnek köszönhetjük a Nobel-díjat és a magyar irodalom utóbbi sikereit, melyeknek legtöbbször a német fordítás és fogadtatás adott alapot. Más kérdés, fi gyelmeztet Sárközy, hogy az eddigi hangsúlyos jelenlétünk Berlinben most fáradni látszik.
– Egyrészt a válság miatt a német kiadók ma már csak a piacképesebb művek kiadását vállalják a kortárs kínálatból, másrészt a környező régió elhúzott mellettünk – mondja a főszerkesztő. Ezt leginkább az átgondolt könyvkiadási támogatásnak köszönhetik. A román állam kulturálisminisztériumának segítségével 3-4 ezer eurót is szán a német fordítók ösztönzésére. De ugyanígy adnak nagyobb lendületet kortárs irodalmuk német megjelenítésére a lengyelek, a horvátok vagy a szlovének. Itthon a jelenlegi viszonyok mellett az írók és a kiadók személyes kapcsolatai pótolhatják mindezt. Egy ideig legalábbis. Gáláns támogatás nélkül viszont a kortárs és a klasszikus irodalom lehet az áldozat. Pedig már Arany Jánost, Kuncz Aladárt és Csoóri Sándort is sikerült megszerettetni a német olvasókkal. (Ami még meglepőbb: jelenleg Bánffy Miklós Erdély-trilógiája nagy siker Angliában és Spanyolországban.)
Érdeklődés tehát lenne, ám beszélni igazából a pénz beszél. Ennek híján pedig akár más értelemben is beigazolódhat Esterházy sokat idézett, frivol mondata: Berlin, a drága, valóban becsukja a szemét.
