A róla szóló hírekből nehéz őt egyértelműen megítélni. A mérleg egyik serpenyőjébe odatehetjük az általa végighajtott, rangos díjakkal elismert felújításokat a Deák Ferenc utcában. A Fashion Street Cannesban, az ingatlanszakma legnagyobb kiállításán is komoly elismerést kapott. A másik serpenyőbe viszont oda kell helyeznünk azt az ügyet, amikor parkolás-ellenőrző cége egy 67 milliós Ferrarit lízingelt afféle „szolgálati autóként”. Ez a fölöslegesen hivalkodó luxuskocsi lett az oka, hogy Rogán Antal polgármester javaslatára 12 évi együttműködés után szerződést bontottak parkolási cégével. A városfejlesztésben azonban megmaradt partneri kapcsolata az V. kerülettel, ami, akármelyik politikai oldalról jött is a polgármester, kitűnően működött. Konzervatív eszmékhez való kötődése „családi hagyomány”, mely benne is mélyen él – vallja –, évekkel ezelőtt be is lépett a Fideszbe, de hamar rájött, hogy a politika nem neki való, ezért már nem tagja a pártnak.

A cégei székházául szolgáló Deák Palotában halkan suhanó üvegliftek, bőrgarnitúrák, csillogó egyszerűség. Szobáját hatalmas, modern festmények uralják, Tolvaly Ernő fűszálak rengetegére emlékeztető képei. A művésszel, míg a mester élt, közvetlen kapcsolatot ápolt – mondja –, több művét is megvásárolta.

Csipak volt az első, aki a rendszerváltás után vendéglátóüzletet, teraszt nyitott a budapesti Vörösmarty téren. Ez előtte senkinek sem sikerült – kivéve persze a Gerbeaud-t. De ő kicsit távolabbról kezdi. Apjának fodrászata volt az Apáczai Csere János utcában, amelyet 1902-ben még a dédnagypapa alapított, s az üzlet apáról fiúra szállt. Egyébként nem az V. kerületben nőtt fel. Szülei még egyéves korában elváltak, s ő édesanyjával Zuglóba került. Középiskolába az Ecseri úti vendéglátó-ipariba járt, a nyári gyakorlatokat pedig rendszerint az apja fodrászatával szemben épült Fórum Szállóban töltötte. Igazából ekkor kezdte jobban megismerni a Belvárost. Érettségi után fölvették a Vendéglátó-ipari Főiskolára, de az első szemeszter előtt, a nyári szünetben lement dolgozni a Balatonra, s – állítása szerint – ez alatt az egy szezon alatt sikerült összeszednie annyit, hogy ősszel gyerekkori barátjával nyitott egy játéktermet Zuglóban. A Vendéglátó-ipari Főiskolán hiába várták. „Megéreztem, hogy a magam ura lehetek, s a szabadság minden pillanatát élveztem” – mondja.

Húszévesen megszületett fia, akit ötéves kora óta egyedül nevelt. Most már 19 éves, a napokban kezdte meg egyetemi tanulmányait. Csipak úr pedig a saját családi állapotáról elárulja: négy éve boldog párkapcsolatban él menyasszonyával, akivel az eljegyzés után most az esküvőt tervezik. Szabó Viktória több mint tíz éve a Cushman & Wakefield nemzetközi ingatlan-tanácsadó cégnél dolgozik mint a kereskedelmi részleg vezetője, és ezt a posztot immáron két éve mint a cég partnere tölti be.

No de kanyarodjunk vissza oda, hogyan jutott el a zuglói játékteremtől a Vörösmarty téri teraszig. Tudni kell, hogy a fővárostól – ahova hatóságilag a tér tartozik – a 90-es években nehezebb volt engedélyt szerezni, mint ma. Neki hogyan sikerült? „Utánajártam a földhivatalban, s kiderült, hogy a Deák Ferenc utca nyomvonala – amely az V. kerületi önkormányzat tulajdonában van – közigazgatásilag átszeli a Vörösmarty tér déli oldalát, tehát oda nem a fővárostól kell engedélyt kérni. Megkerestem a kerületet a terasz ötletével, és tetszett nekik.” Így telepíthette a Váci utca és a tér sarkára 1994-ben, az akkori tőzsdeépület mellé a Vörösmarty Cafét. Ezután pedig szinte minden évben nyitott egy új üzletet a Belvárosban. 1996-ban például a volt ORI-székházban (az egykori „elizélt palotában”) az Art Cafét. Később átvette a régi Vigadó éttermet is, majd kialakította a Resti sörözőt és még két üzletet a Dunakorzón. „Ahhoz képest, hogy a kilencvenes évek elején nem lehetett leülni a Vörösmarty téren, talán nem kis dolog, hogy 2002-re már csaknem ezerkétszázan tudtak egyszerre kávézni a teraszainkon” – jegyzi meg büszkén.

Budapesten 1995 körül kezdték bevezetni az utcai fizetőparkolást. Csipak Péter ebbe az üzletbe is belevágott újonnan alapított parkolócégével. Rövid ideig a díjat szedték, majd 1997-ben pályázaton megnyerték az új parkolási rendszer ellenőrzési jogát az V. kerületben, s onnantól fogva cége közvetlenül már nem szedett pénzt, csak „mikulászacskókat” osztogatott, amiért fix összeget kapott az őt megbízó Fővárosi Közterületi Parkolási Társulástól. Ennek az ügynek a 2009-ben kipattant Ferrari-ügy vetett véget. „Az autót mindössze néhány hónapig lízingeltük, hiba volt” – látja be ma már.

Éttermeit, kávézóit 2000-ben eladta, és belevágott az ingatlanüzletbe. Az első belvárosi épületet 2001-ben szerezte meg a Deák Ferenc utcában. Az önkormányzat nyílt pályázatot írt ki a Deák Ferenc utca 15.-re és a 19. számú ház alsó szintjére, ahol a közeli rendőrszékház garázsa működött. Csipak Péter volt az egyedüli magyar jelentkező, és nyert. A Deák Ferenc utca 15. Deák Palota néven ma a cégei székhelye. A garázsról pedig úgy gondolkodott, hogy üzlethelyiséggé alakítva sokkal kifizetődőbb üzemeltetni, s a Belvárosnak is jobb lesz. Igaza lett. Bár a ház harmincöt lakástulajdonosa először kivétel nélkül nemmel szavazott erre. „Akkor egy barátommal fogadtam egy üveg whiskeyben, hogy ezt két hónap alatt megfordítjuk. Különböző ajánlatokkal, lakásfelújítással, homlokzattatarozással végül sikerült rávenni a lakókat, hogy a garázs helyett az üzlethelyiséget, a múlt helyett a változást, a jövőt válasszák. Ha akkor megtorpanok, ma sem Deák Palota, sem Fashion Street nincs.”

Ekkoriban rajzolódott ki előtte a Fashion Street terve. „A Deák Ferenc utcai épületek szinte kivétel nélkül rendkívüli adottságokkal bírtak. Érdemes volt felújítani őket. Egy minden részletében tökéletes sétálóutca létrehozása volt az elképzelésem, amelynek a jövője azáltal is biztosított, hogy a Váci utcával ellentétben egy kézben van az üzemeltetése.” A Deák tér és a Bécsi utca között álló hat ház mindegyikében megvásárolta és belül modernizálta az üzleteket, eredeti formájukban felújította a homlokzatokat. Valamiféle nemzeti becsvágy is hajtotta ebben. „Nagyon fontos tudni, hogy épített környezetünk alapvetően meghatározza mindennapi hangulatunkat – fejtegeti. – Mindenki láthatja, hogy Budapest szürke és egyhangú, hogy a budapestiekma rosszkedvűek. Budapestet fel kell rázni téli álmából. Európa fővárosai elrohantak mellettünk, állva hagytak minket. Mindent el kell követni azért, hogy behozzuk a lemaradást. Meggyőződésem, hogy ehhez mindenkinek a maga területén kell valami pluszt letennie az asztalra, máskülönben nem sikerülhet. Budapestnek minden szempontból szüksége van a változásra, éppen úgy szemléletben, mint az építészetben.”

Mindehhez sikerült munkatársnak megnyernie Elekes Andrást, az ING egykori ingatlanfejlesztési ügyvezetőjét, aki egyebek mellett az Andrássy úti, a Dózsa György úti, majd a Vörösmarty téri ING-székház létrejöttét koordinálta, és koncepcióalkotója volt az Allee bevásárlóközpontnak, mielőtt Csipak Péter cégének, az Immobilia Zrt.-nek az élére állt.

A mostanában vitákat kiváltó Bécsi utcai Új Városközpont építészeti programtervét már együtt alkották meg. Maga az elképzelés, hogy öt (de legalább három) egymás melletti telken modern építészeti attrakciót lehetne létrehozni, Csipak Péter ötlete volt. „Eladásra kínáltak a Bécsi utca 10. szám alatti, lerobbant sarokházban hat lakást. Elgondolkodtam, mit lehetne itt kezdeni. Kiváltattam a tulajdoni lapokat, s meglepve tapasztaltam, hogy a szomszéd épületek az utca páros oldalán mind 1/1-es tulajdonban vannak. Ekkor támadt az ötletem, hogy létre lehetne hozni egy világszínvonalú, modern épületet, amely akár a legújabb kori Budapest jelképévé válhat. Amely volumenénél, attraktivitásánál fogva olyan bérlőket és üzemeltetőket vonzana ide, akiknek megjelenésével újra élet költözne Budapest belvárosába.”

Sorramegkereste hát a tulajdonosokat. A Bécsi utca 8. ukrán befektetőké, a Bécsi utca 6. a Pillér Ingatlanalapé, a Bécsi utca 2. pedig az önkormányzaté volt. Megállapodott velük és a Bécsi utca 10. lakástulajdonosaival is. Csak a Bécsi utca 4., az OTP-irodaház megvétele maradt függőben. „A gazdasági válság a legrosszabbkor jött, hiszen éppen ekkor nyújtottunk be érvényes pályázatot az OTP-ingatlan megvásárlására. A banki finanszírozás elmaradása miatt azonban nem tudtuk volna teljesíteni az abban vállalt kötelezettségeinket. Ezért az akvizíció akkor meghiúsult. Az épülettel kapcsolatban azóta nem született végleges döntés. Ha őszinte akarok lenni, el kell ismernem, hogy engem mélyebben érintett a receszszió, mint amire számítottam. Sokan türelmesek voltak velem és a cégeimmel, akiknek hálás vagyok ezért. Ha ez nem így lett volna, ma nem tartanék itt. A válságnak voltak pozitív tanulságai is: megtudhattam, kire számíthatok, és kire nem.”

Az Új Városközpont programtervét közben elküldték három világhírű építészműhelynek, az itáliai Renzo Piano, a francia Jean Nouvel és a brit Lord Norman Foster irodájának. Végül Fosterre esett a választásuk, mert úgy érezték, hozzá áll legközelebb a városi építészet. Az általa megálmodott léghajóház tervét a központi tervtanács június végén elvi engedélyezésre javasolta. A döntés azonban építészkörökben tiltakozást váltott ki. Aláírásgyűjtés kezdődött a terv ellen, az építészkamara visszahívta a tervtanácsból delegáltjait. „Az építészszakmán belüli vitákat nem az én feladatom megvívni. A kritikákat megfogadjuk, a tervet addig rajzoltatjuk, amíg tökéletes nem lesz. Maximalista vagyok, és amit egyszer elkezdtem, azt be is fejezem. Sosem ismertem lehetetlent. Ez a fogalom számomra nem létezik. Akkor se létezett, amikor 25 évesen egyedül maradtam a fiammal, akkor sem, amikor sikereim csúcsán beköszöntött a válság, és minden összeomlani látszott. Most sem létezik. Megtehetném, hogy hagyom az egészet, kiszállok, és boldogan élek abból, amit eddig létrehoztam. De az azt jelentené, hogy megfutamodtam a nehézségek láttán, s az nem én lennék” – magyarázza, s úgy tűnik, mintha megint fogadott volna egy whiskey-ben a barátjával.