– A Fidelio.hu-n egy orosz fórumozót idéznek, aki a verseny előtt azt írta: valószínűleg nem sok érdekes lesz, Baráti eljön, hogy begyűjtse az 50 ezer dollárját. Ennyire gyenge volt a mezőny?

– Ezt én is olvastam. De a mezőny erősnek számított, a másik két helyezett, az orosz és az ukrán versenyző komoly eredményeket ért el korábban. Tény: pályám mostani szakaszában más elvárással indulok neki egy ilyen versenynek, mint 18 évesen. Akkor versenyeztem utoljára. Most már csak úgy érdemes elindulni, hogy nyerek.

– De ki az, aki nem így indul?

– Az effajta megmérettetés sok mindenre alkalmas – például a kapcsolatépítésre. Rengeteg szakmabelivel lehet itt találkozni. A művész megméretteti magát, és teljes képet ad a hegedűirodalomból.

– Miért épp most versenyzett, ha az elmúlt 13 évben ez nem volt fontos?

– A brüsszeli Erzsébet királyné akkora megmérettetés volt tizennyolc évesen, hogy más versenyeken nem lett volna túl érdekes elindulni. A zenében nem lehet megvédeni a címet, mint a tenisztornákon. A másik az: találkoztam későbbi mesteremmel, Eduard Wulfsonnal, és megegyeztünk, hogy a versenyzés és a koncertezés helyett elmélyült munkába fogunk, repertoárépítésbe. De pár éve már elindult a koncertélet, és úgy éreztem, most kell megpróbálnom a Paganini versenyt.

– Tényleg ez lenne a hegedűsök Oscarja?

– Nem hallottam ezt a hasonlatot korábban, de ahogy nézem, a média is fokozottan fi gyel erre a versenyre. Oroszországban hagyománya van a hegedűjátéknak, kiemelkedőek a versenyei, nemcsak ez, hanem a Csajkovszkij is. Rangját nem feltétlenül a szobrocska adja, hanem például az a tradíció, amelyet az orosz zeneiskola képvisel.

–Nagy a különbség amagyar és az orosz zeneiskola között?

– Az orosz képzésnek ma is nagy nevei vannak, nálunk ez főként a tizenkilencedik és a huszadik század elejét jellemezte: Flesch Károly, Auer Lipót, Joachim József, Szigeti József és Hubay Jenő. A hegedű és a hegedűtanítás a XX. század második felére veszített a presztízséből. Az orosz hangszerkezelés azonban ma is egyedülálló.

– A magyar zeneiskolákról írva hallottam: a hegedű kevésbé népszerű manapság. Mi lehet az oka?

– A vonós hangszerek első egy-két éve rendkívül nehéz, és kevés sikerélménnyel kecsegtet. Döntő fontosságú, hogy egy tanár mennyire vonzóan mutatja be a hangszert a gyerekeknek.

– És az ön tanára mivel szerettette meg a hegedűt?

– Nekem annyival könnyebb a helyzetem, hogy a szüleim zenészek. Már azelőtt is a zene vett körül, sokat hallgattam, ahogy próbálnak, gyakorolnak, végigültem több hangversenyt.

– Ne mondja, hogy 2-3 évesen nem kiabált be: anyu, pisilnem kell!?

– Pedig így volt, állítólag nagy érdeklődéssel hallgattam őket, teljes csendben.

– A hegedűt a szülők választották, vagy ön?

– Azt akarták, hogy valamilyen hangszeren játsszak. Édesanyám hegedűs és pedagógus is, így ez kézenfekvő volt. Amennyire emlékszem, a trombitát akartam kipróbálni, de abban a korban nem nagyon szoktak fúvós hangszert adni egy gyereknek. Maradt a hegedű. Egyébként kicsi koromtól hallgattam például Yehudi Menuhint vagy Isaac Sternt, és azon töprengtem, mit fogok majd máshogy csinálni, mint ők. Magas szintre akartam fejleszteni a hegedűtudásomat. Fel sem ötlött bennem, hogy más jobban érdekelne.

– Venezuelában kezdte a hegedűtanulást, nyilván a szülei odaszerződtek. Milyen volt ott a zeneoktatás?

– Tizenegy éves koromig éltem Venezuelában, és akkor még eléggé visszafogott volt az oktatás. Mostanában nagyobb hangsúlyt kapott, az utcáról igyekeznek a zeneiskolába bevinni a gyerekeket. Ez persze nem oldja meg a szegénységet, de szimpatikus kezdeményezés, és így indult a sztárkarmester, Gustavo Dudamel zenei karrierje is. De azért jobban tettem, hogy hazajöttem tanulni.

– Játszott már együtt a szüleivel a nagyszobán kívül?

– Néhányszor zenéltünk édesapámmal, például Brahms kettős versenyében. Ő szólamvezető csellista, de nincs túl sok mű, amelyben ez a két hangszer szóló lenne. De attól az ember nem játszik másképp, hogy együtt zenél a szüleivel. Se a partner kora, se a neme vagy a koncerthelyszín, sem a terem, sem a közönség nem számít a felkészülésnél. Van, aki túlságosan előtérbe helyezi, hogy látványelemekkel varázsolja el a hallgatókat, és ennek nincs túl sok köze a zenéhez.

– Számít a közönség „minősége”?

– Inkább a koncert alatti figyelem minősége számít. Állítólag Rubinstein azt mondta: elég kiszemelni valakit a nézőtérről, aki másként figyel, és akkor neki játszik. Lehet, hogy ez kicsit túl romantikus, de tény, hogy létezik előadó és közönség közötti kapcsolat. A teljes csönd azért rendkívül inspiráló.

– És nem rohan ki a világból, ha a legszebb csendeket szétköhögik? Én megőrülök tőle.

– Önvédelemből muszáj ezeket figyelmen kívül hagyni. Nem könnyű. A verseny alatt ugyancsak zörögtették a székeket, nem kimondottan zeneértők is beültek a terembe.

– Minősíti a koncertet a néző, ha folyton zörög, csörög, köhög?

– Nem feltétlenül. Egy barátom mesélte egy koncert után, hogy az előtte ülők arról beszéltek: a hangversenyt közvetíti majd a rádió, és ők direkt köhögnek, hogy hallják magukat a felvételről. De ez persze kirívó példa.

– Beszéltünk a kapcsolatokról, a tudatos karrierépítésről. Hogy érzi, most hol tart, és mi a cél?

– A cél az, hogy rendszeresen együtt dolgozhassak a világ vezető zenekaraival. Ez egy következő lépés, bár úgy érzem, elindult a folyamat utolsó fázisa. Oroszországban már olyan művészekkel játszhattam együtt, mint Jurij Bashmet, és a következő szezonban több közös projektünk lesz Gergijevvel. Szeretnék betörni az Egyesült Államokba, talán a szezon végére ez meg is valósulhat – a chicagói Stradivari Alapítványnak köszönhetően.

– Ők azok, akiktől a hegedűjét kapta.

– Igen, ez egy 1703-ban készült Stradivari, de már tíz éve kölcsönöznek nekem különböző hangszereket. Várom, hogy debütálhassak a Carnegie Hallban is, mert ez olyan súllyal bír, ami kapukat nyit Amerikában. Úgy érzem, ahol most vagyok, onnan csak pár lépés, hogy elérjem azt a szintet, amelyre vágyom.

Baráti Kristóf egy moszkvai gálahangversenyen lépett föl