„Lenn, az Andrássy úton konflis zörög, / színes napernyőszirmok nyílnak, / és az úrhölgyek arcán, a púder mögött / van még helye a diszkrét pírnak” – Gerendás Péter kezdi e sorokkal 908 című dalát. Rég volt – mármint 1908. Ráérősen itták a népek a feketét a teraszokon; tavasszal a londoni olimpiáról elhoztunk 3 aranyat, 4 ezüstöt és 2 bronzot; júniusban Szibériában felrobbant egy, a Föld légkörébe potytyant kisbolygó, amit Tunguz-eseményként jegyez a történelem, s megjelent a Hét krajcár (a Nyugat az évi 20. számában), mely novella országos ismertséget hozott az akkor 29 esztendős Móricz Zsigmondnak, s aki ezt követően ontani kezdte műveit. S nemcsak szépirodalmat.

Az unoka, Kolos Réka szerkesztette, Móricz Zsigmonddal Budapesten című kötet 1923 és 1941 között írott riportokat tartalmaz, melyek mindegyikének tárgya a főváros (egésze), avagy annak valamely ügyes-bajos dolga – a közlekedéstől a lakáshelyzetig, a nemzetközi vásártól az üres parlamenti patkóig, a gyermekétkeztetéstől a közbiztonságig, a vendéglátástól a kultúráig, az építészettől az utcaképig, a kávéházi élettől a külvárosi nyomorig. Móricz nem döbbent, nem hökkent, s nem is dörrent (oda). Egyszer józanul, pontosan megfigyel, majd ábrázol, atmoszférát teremt, meglátásaival spékeli a szöveget; máskor rajongja, ámulja-bámulja a város, netán a benne élők szépségét; megint máskor őszinte kíváncsisággal, részvéttel veti magát témájába, úgy mint például: hol vannak a szegények? Merthogy ő, mondja, ha a Nagykörúton végigmegy, csupa rendesen öltözött embert lát. Ám mialatt A nyomor képe Budapesten című cikkén dolgozik megtudja (mi meg most), hogy „többé nem kivert kuvasz formájú embereket kell keresni a nyomortanyákon... A nyomor nem olyan durva, mint száz év előtt volt...” Sőt: „A szegények legfontosabb karaktervonása, hogy takarják a szegénységüket.” Móricz s cikkének megszólalója, a „deres fejű, kövér, kedves úr” nem sejthette, hogy szűk kilencven év múlva nehéz lesz úgy végigmennie járókelőnek a Nagykörúton, hogy ne találkozzon villanypóznánként kivert kuvasz formájú emberrel; nem sejtették valószínűleg azt sem, hogy lesz még, és tömegével, takarhatatlan szegénység, szóval, hogy az a „többé” sem tart örökké.

William Jarvis történész szerint az időkapszulákban olyan dokumentumokat érdemes elhelyezni, mint a mindennapi életről szóló személyes jegyzetek, képek, rajzok. Móricz riportjai – e tekintetben is – elsőrangú időkapszuláknak tűnnek fel, és e finom albumban érzékenyen egészítik ki azokat korabeli fotográfiák, melyeket szintén, a nem mellékesen építész unoka válogatott. Ez a szövegek és képek alkotta egység arra inspirálja lapozgatóját, olvasóját (akár a fővárosban él, akár nem), hogy írásról írásra, fotóról fotóra haladva vesse össze e „beteg ország bolond szívének” akkori és mostani fizimiskáját, hangulatát, ízét, színét, szagát. Ha hangszerről beszélnénk, azt mondanám, a játszhatóságát.

Móricz riportjai nem egy csalfa aranykorról beszélnek, és a fotók sem csak a szépre „emlékeznek”. Őszintén, érzékeny dramaturgiával, pontos jellemrajzokkal, sokszor novellisztikusan megírt cikkek ezek (legyen szó szociografikus, esemény- vagy oknyomozó riportról). Egy olyan korból és korról, amit hajlamosak vélni ennél a mostaninál, sokszor még azt is feledve, hogy mibe loholt mondjuk épp Móricz utolsó életéveiben a világ. Igaz, akkoriban elöntött még legalább néhány arcot a pír azért, ami – mert tudható volt az már akkor – majd következik. Ma (mert ez is tudható már) kevesebben volnának –és a púder is jobban fed.