Selyemmajmok a konvektoron
Leggyakrabban tehát nemcsak az oroszlánra vagy krokodilra csodálkoznak rá az úgynevezett közintézményi kultúrával először ismerkedők, de mellesleg még a rácsokra, meg a tágasságra vagy szűkösségre, azaz a lehető legtágabban vett környezetre is, és egyáltalán nem olyan mellesleg Kós Károlyék különleges hangulatot árasztó épületeire. Ilyenkor szokták megemlíteni, hogy a budapesti bizony Európa egyik legszebb állatkertje – és ilyenkor nem szokták hozzátenni, hogy milyen állapotban vannak a többiek, a győritől a pécsiig, a szegeditől egészen a jászberényiig. Ezek bizony szolid kistestvérek csak, és részt vesznek ugyan európai közös állatos programokban, de némelyik ránézésre még mindig csak szegényszagú vadaspark, állatmutogató, és úgy fest, mintha még nagyon messze lenne tőle az a valódi tagsággal járó európaiság.
Nyíregyházán és Veszprémben ugyanakkor sikeres EU-pályázatokon vannak túl – de ennek nyomát csak azután lehet meglelni, ha végigjártuk a veszprémi Fejes-völgyet, és még mindig nem találtunk semmi újat. Az 1956-os forradalom után két évvel, az egykori városi szeméttelep eltakarításával született itt meg az ország harmadik vadasparkja. És tegyük hozzá, különleges helyen: a várostól közrefogva, de mégis egy olyan szűk völgyben, ahol a környező fenyőfák szinte minden zavaró városi látványt kitakarnak. Még most is, pedig az emlékezetes nyár végi viharban itt majdnem ötszáz fa dőlt ki. Csak tudni lehet tehát, hogy a medvék, meg szarvasok lejtői fölött lakótelepi házak állnak, de látni nem – és ettől valami különös, komor kortalanság ül a régi, völgyi állatkerten.
Mert hiába voltak itt is kisebb korszerűsítések, azok inkább hasonultak, mintsem felülírták volna az öröklött viszonyokat. Így lett állatkerti beltartalmát tekintve ugyan látogatóbarát a Kölyökdzsungel vagy Böbe majom tanodája, kívülről mégis szerény, sátortetős melléképület zöldre pácolt deszkaborítással. A kismajmok persze itt is ugyanolyan élénken ugrándoznak az ágaikon, mégis morbid kissé, amikor közben a gázkonvektoron pihennek meg, és tüzépes tucatablakokon át kukucskálnak ki a látogatókra. Beljebb, a nagyvadaknál már kőépítményt is emeltek (olcsó terméskőlap borítással és egy talányosan a semmibe – pontosabban egy megnőtt nyárfába –nyúló zászlótartórúddal), míg a tanösvényen találni újabb keletű, szimpatikus újításapróságokat is – különböző korok különböző ötletei úgy rakódnak egymás mellé, mint egy meglehetősen hányatott ötven évet maga mögött tudó fa évgyűrűi.
Ehhez képest aztán tényleg szinte egy új állatkert az, ami a völgy fölötti platón fogad. Majdnem félmilliárdból épült ide, az egykori parkerdőbe, a középen elkerített, majdnem egyhektáros szavannát pedig két valódi épület fogja keretbe. Ezúttal is lehetne külön a formákról beszélni – de az általuk körbeölelt funkcióktól függetlenül nem érdemes. Először is imponálóak a méretek, és az a nagyvonalúság, ahogyan egy valóban új állatkerti világ megteremtéséhez hozzákezdtek. A két épület többé-kevésbé hasonlít egymáshoz (tervezőjük Magyar János), nem hivalkodóak, nem akarnak mindenáron az építészi portfólió csillogó-villogó sarokpontjai lenni, ugyanakkor nyugodt körkörösségekbe, ívekbe foglalják a belső tereket. Visszafogottak, de határozott stílussal: nincs semmi álnépiesen vicceskedő kikacsintgatás, de Kós Károly-idézés sem, és nincs a formákkal ügyeskedő, álmodern extravangancia sem. A most elkészült Afrika-ház (a zsiráfok téli–nyári otthona) tekintélyesebb, bár nekem a fából épített kupolasapkája kissé kilóg az addig szigorúan tartott funkcionalista karakterből – de az is igaz, belül egészen extrém belméreteket kellett egységbe foglalni. (Ugye, a zsiráfok nyaka…) Példaszerű viszont a tavaly átadott Csimpánzvilág, amely egyrészt diszkréten szinte észrevétlen marad, miközben különleges belvilágot teremt (bájosan feledhetetlen például a két csimpánz élettér közé applikált látványkonyha, ahol felügyelőjük egyszerre felügyelhet és elkészítheti menüiket), és szinte mellesleg, a kifutók elrendezésével még az állatkerti illúzióba betüremkedő városképet is elegánsan kitakarja.
