Boukpessi Márk makacsul göndörödő haját először New Yorkban tudta fodrász úgy fazonra vágni, ahogyan azt kell. Neki is ugyanolyan haja volt, és nap mint nap ilyen hajakat vág. A magyarországi mesterek azelőtt csak küszködtek vele. Sőt a most 27 éves fiatalembernek még a fekete bőrűek körében bevett megszólítás, a „brother” (testvér) is dukált: külleme alapján sokan a világváros szülöttének gondolják, pedig ízig-vérig magyar fiúról van szó. Akinek történetesen az apja afrikai (a kontinens nyugati felén található Togóból származik), édesanyja, aki felnevelte, pedig magyar.

– Itt én is csak egy „bevándorló” vagyok a sok közül, és sohasem merült fel bennem, hogy hosszasan távol éljekMagyarországtól. Itt is több a magyar barátom, mint az amerikai, a kazincbarcikai szomszéd fiú pedig pacalpörköltet szokott főzni. De hiányoznak az otthoniak is, és a Mező Ferenc SK (ahogy maguk között hívják a sportkört: a „saskacsák”) sajnos a szélrózsa minden irányába szétoszlott kosárlabdacsapatát sem cserélném amerikai klubra – mondja a Karcagon született, Budapesten felnőtt fiatalember, aki itt dolgozó apja meghívására érkezett New Yorkba, ahol a legutóbbi négy évét eltöltötte. Ott állt és várta őt a JFK repülőtéren ez az – ahogy fogalmaz – „nagy és erős ember”: apa és fi a hosszú évek után találkozik ekkor. Szinte ugyanúgy, ahogyan a Boukpessi Márkéhoz igen hasonló hátterű – a családtól elköltözött fekete apa, fehér anya – Barack Obama eleveníti fel könyvében a saját élményeit. – Igen is, meg nem is – feleli a kérdésre, érzett-e lelki rokonságot az amerikai elnökkel, amikor olvasta a kötetet; „nála is vi s sza-visszatér az öntudat- és útkeresés, a vívódás”.

„Mindenki más volt, mint én” – Márk nem a bőrszínére, hanem gyerekkori helyzetére érti ezt, amikor Magyarország kerül szóba. Műhelyről műhelyre járó, fazekasiparművész anya neveli, ő pedig mellette kortársainak kevéssé szokványos életét éli: gyöngyöt sző, korongozik, engóbozik, írókázik, azaz csőrös edény segítségével, lendületes mozdulattal viszi fel a motívumot a kerámiára. Ha hazatér innen, egyik terve éppen az, hogy kézművesszakkört hozzon létre, hogy a gyerekek is megismerhessék a magyar népművészet hagyományait, és egyáltalán, az alkotás örömét.

De mégsem a kétkezi munka ragadja meg a legjobban, hanem a matematika, az a tárgy, amiből sohasem kellett különösebben készülnie. Ezt tanulta itt (főiskolán), illetve (segéd)tanította (középiskolában, a Kingsborough Early College-ban), hazatérve pedig folytatná az ELTE-n a tanulmányait. – Nem tartom magamat elméleti matematikusnak, a tanítás érdekelt főleg benne: ahogy átadod a másiknak a tudást, kihozod belőle, ami a fejében van – mondta. Más kérdés, hogy a liberális brooklyni iskolában, ahol kipróbálta magát a matektanárnő segédeként, nem mindenki örült a noszogatásnak. De ott volt cserébe a világ kicsiben. A haiti tanárnő, a Puerto Ricó-i gyerek, akinek az apja a börtönben, és ez nem segíti éppen az előmenetelben, a „norvég zsidó fiú, aki 12 éves koráig marihuánán élt” vagy a fekete lány, aki visszautasítja, hogy fehérekkel kommunikáljon. „Kapóra jöttem neki.”

Azt tervezi: segít elterjeszteni Budapesten az angol nyelvű matematikaoktatást. –Korábban nemzettudati kérdés is volt szerintem, hogy minden tárgyat magyarul oktassanak. Amikor pedig kikerült az orosz, nem lett volna szerencsés, hogy egy másik, kötelezővé tett nyelv nyomban a helyébe lépjen. Fontos az embereknek, hogy magyarok, „ez a társadalom cementje”. De a nemzethez tartozás ma már mást jelent. Magyarországnak szüksége van rá, hogy nemzetközileg is képviselve legyen. Aki angolul tanulja a matematikát, lehetőséget kap rá, hogy gyakorolja a nyelvórán elsajátítottakat,majd külföldön is gyakorolhassa a szakmáját – állítja, hozzátéve, nem is olyan nagy művészet az egész: a matematika angol szókincse könnyű, néhány szót kell időnként kiszótárazni. Boukpessi Márk is németes volt a középiskolában, az angolra csak kiutazása előtt „tekert rá”.

„Afroamerikai/fekete: 33,3 százalék, ázsiai– óceániai: 11,4 százalék, fehér: 40,9 százalék, spanyol ajkú: 14,5 százalék” – idéz a Kingsborough közösségi főiskola ismertetőjéből, megjegyezve: „Amerika nem rasszista, de azért számon tartja (ti. a származást)”. Fehérként erre nekem nincsen igazán „szemem”, de neki feltűnt: a New York-i feketék között nem is olyan sok a valóban „afro”, mint gondolnánk: egész környéken karibiak, haitiak, jamaicaiak élnek. A fontos különbségekre először apja hívta fel a figyelmet, és így került ahhoz a bizonyos fodrászhoz is. – Ez nem a te kultúrád! – vágta Márk fejéhez, amikor meglátta bozontos rasztafrizuráját. A közvélekedés itt az ilyen hajviseletet éppen a jamaicaiakkal és a marihuánafogyasztással azonosítja, ami az álláskeresésnél sem a legjobb ajánlólevél. A szigorú apa pártjára álltak a McDonald’snál is, ahol tanulmányai mellett megkereste a kenyérre valót. –Márk, lám, te egész jóképű fiú vagy! Ha nem lennék leszbikus, akár randizhatnánk is! – bókolt a főnöknő a nyiratkozás után, a főleg spanyol ajkú kollégák nem kis derültségére.

New York, New York

„A MINAP beszélgettem valakivel, és arra jutottunk, hogy New York egy tündérmese. Igazából nem létezik. Mármint létezik egy város, amit New Yorknak hívnak, és bizonyos emberek eljutnak ide, mások ide születnek, mások (pl. én) ide emigrálódnak, és mi is látunk egy New Yorkot. Ez egy igazi város, de nem egy tündérmese. Igazi, lélegző, zsúfolt, nyomasztó metropolis, ami úgy néz ki, mint a tündérvilág, amit látunk tévéfilmekben és videóklipekben, meg a képzeletünkben, amikor a szót halljuk: New York. A tévédobozban minden izgalmasabb és szebb, mint a valóságban. Ezen nem azt értem, hogy ez egy ronda vagy lehangoló hely. Ez a város igen szeretnivaló hely, sokoldalúsága egyszerűen hihetetlen és a szó: „gyönyörű”, igazán illik rá, de ez a szépsége nem az, amit mi egy kontinenssel arrébb képzelünk”.

„VASÁRNAP REGGEL kitaláltam háromnegyed 7-kor, hogy kimegyek kosarazni, gondolván, hogy tök egyedül leszek és nyugodtan gyakorolhatok. Na, 7-re kiértem, és nem én voltam az első. Két harmincas fazon már kint volt, dobáltak, meg kitárgyalták az aktuális kosártémát. Fél óra múlva már több mint húszan voltunk. És a legszebb, hogy igazi kosarasok voltak, akik nem trükköznek, hanem tolják az igazi passzokat. Nincs fault, csak a szép játék. Szombaton, meg ma is kint voltam a Central Parkban. Itt minden, amit csinálsz, tömegsport. Reggel korábban értem a sulihoz, kimentem a óceánpartra sétálni, és ott is voltak vagy húszan. A Central Parkba nem páran járnak kocogni, hanem pár ezren. Nehezebb átkelni a kocogóösvényen, mint a lámpás úttesten”.

„FURÁN HANGZIK, de itt mindenért meg kell küzdeni. A bevásárlás, főzés, bürokrácia, különféle nyelvjárások, tömegközlekedés, minden, ami otthon az embernek olyan természetesen jön, itt egy külön probléma."

„AMERIKÁBAN minden nagyobb, szóval a nyár sem akar lemaradni. Fűt ezerrel, mintha olyan olcsók lennének az energiahordozók. A benzin már itt is nevetségesen drága, és tovább drágul. Ez mindenki életét egy kicsit nehezebbé teszi – meg reálisabbá. Mintha a nagy Amerika felébredne nagy álmából, és lassan megértené, hogy nincsenek végtelen erőforrások, és ha nem ülsz az autódban, akkor ne hagyd járni a motort. És hogy lehet közeledni 1.8-as motorral is. Furcsa ez nekik. A tőzsdén se valami boldogok. Gazdasági recesszió és választások”.

A szerző felvétele