Távol a szappantól

Ha megkésve is, de el kell ismerni: nem ment rossz helyre az idei Oscar a külföldi film kategóriájában. Bár akkoriban magam is a Haneke-filmnek, A fehér szalagnak drukkoltam, de be kell látni: a Juan José Campanella írta és rendezte krimi igencsak jó film.

Nemcsak azért, mert végre felvezetésében, ritmusában, feszültségében is sikerült megfelelni a műfaj klaszszikus követelményeinek, vagyis nem egy agyongyorsított, akciókkal agyonterhelt, papírízű bűnökkel és bűnösökkel telezsúfolt filmet látunk, hanem egy igazi krimit. Thrillert azért nem mondok, mert az túl nagyképű jelző lenne Campanella remekének.

Azt felejtették el mostanság a műfaj iparosai, hogy a bűn és a bűntett csak akkor válik igazán érdekessé, ha emberekkel esik meg és nem szuper- vagy jól fényképezett antihősökkel. Ha emberi léptékű minden: a cselekmény felépítése, az érzelmek, a zsákutcák, ha nem DNS-sel és ujjlenyomatokkal dobálóznak, miközben folyton elsülnek a fegyverek. Benjamín Esposito egyszerű törvényszéki alkalmazott, akinek az életét valóban felforgatja a gyilkossági eset, hiszen ezzel kapcsolatban megismerkedik a valóban halálig tartó szerelem erejével.

Persze,tudom, veszélyes dolgok ezek egy argentin filmben, hiszen ki nem ismerné a délamerikai szappanoperák örök fordulatait. Nos, Esposito reménytelen és Ricardo Morales tragikus szerelmében valóban van az ismert toposzokból, szenvedélyből és szentimentalizmusból. Ám a hatása egészen más: ott könnyes-giccses, itt a maga visszafogottságában is átütő. Főként a Moralesé. A kerettörténetként is szolgáló fő szerelmi szál már gyengébb. Egy európai férfi talán csak a romantika korában hagyta volna hosszú évekig szenvedni magát és társát, ha már világossá vált: mindketten élnek-halnak a másikért. Ez a szappanoperák halvány visszfénye…

De talán ez az egyetlen baja Campanella filmjének. Minden más hibátlan. A bosszú morális dilemmái, a valóban torokszorító végkifejlet, amely nem a csattanóra van kihegyezve (Campanella nem játssza el az itt a gyilkos, hol a gyilkos néha öncélú játékát), hanem egy szomorú és igaz lezárása egy olyan bűnnek, amelyet nem lehet feledni. S mindez jól megírva, alaposan, a lassúság finom esztétikájával. Mert Campanella bölcsen hagy időt mindenre. Főként a tekintetekre. Morales (Pablo Rago) elszánt és sebzett, Isidoro Gómez (Javier Godino) őrült és kegyetlen tekintetére. És ami telitalálat: az alkoholista, egérszürke hivatalnok, Pablo Sandoval kétségbeesett tekintetére, aki a film legszínesebb, legemberibb figurája. Monológja a szenvedélyekről, amelyek úgy meghatároznak valakit, akár az ujjlenyomata, az alkotás legerősebb pillanatai közé tartozik, Guillermo Francella alakítása pedig egész egyszerűen tökéletes.

Campanella ritmusérzéke tanítható: igen jó ütemmel adagolja a nyomozás részleteit, miközben hagyja kibontakozni a lelki történéseket, hogy minden jelenetnek tétje legyen. Hol elveszszen, hol előkerüljön az igazság. És közben okosan beszél boszszúról, felelősségről, emberi kicsinyességről, morális tartásról. Arról, hogy milyen könnyen elveszhet egy élet tartalma, minősége, felhajtóereje. És milyen nehéz újra megtalálni. Szép, maradandó élményt nyújtó alkotás a Szemekbe zárt titkok. Visszaadja egy veszni látszó műfaj becsületét.

Lényegében hibátlan filmalkotás
Lényegében hibátlan filmalkotás
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.