Kicsit koszos, kicsit rendetlen, de a józsefvárosi reménytelenségben egészen jó hangulatú oázis a Mikszáth tér és velejárója, a Krúdy Gyula utca eleje. Közepén a fenséges meteórák és a kisvárosi strandok atmoszféráját ötvöző szökőkút látható, sarkán arborétumi igénnyel megkomponált csalitos vet árnyat a megfáradt publikumra, valamint a talajjavítóként hasznosuló kutyaszarokra és magas cellulóztartalmú papírzsebkendőkre. A tér elszemélygépkocsitalanított részének határán színes, vidám ábrázolatokkal díszített kőkoloncok állanak, a festmények közül a bagolymutánsok kínhalálát bemutató alkotást és a fiatal Vjacseszlav Mihajlovics Molotov portréját érzem a legsikerültebbnek, de ha elnéztem, és valójában egész más látható a köveken, akkor korántsem.

A Mikszáth tér ottjártamkor felerészt terasz volt – minimum hetven asztalt toltak össze nagy szeretettel –, ami örömteli, mert teraszból nálunk még mindig kevesebb van, mint Wuppertal alsón, meg is jegyezném legott, hogy ha a tér fele már terasz, akkor miért nem az egész? Mindenki jól járna, főleg persze a kávéházasok, de az önkormányzat is: lebonthatná a szökőkutat, kiszedhetné a bokrokat, és ezzel komoly pénzeket spórolhatna a fenntartáson, a nyugdíjasok, a munkanélküliek, a kismamák és a hajléktalanok meg majd átmennek máshová ücsörögni, zágson, úgyis csak a napot lopják. Át kéne ezt gondolni.

A tér másik szegletét a Frank Zappa Café uralja, őt magát pedig remek, budapesti utcarészleteket ábrázoló freskók. A képet ikeás függőlámpák és az ágazati szakszervezeti üdülők éttermeinek hangulatát idéző áltonett bútorok árnyalják. A Zappa mellett a magaskultúra és a gasztronómia jól sikerült érdekházasságával szembesülhettem, a nevéhez híven hóvakság-közeli élményt nyújtóan ragyogó Lumen galériában éppen egykori kiváló kollégánk, Kovalovszky Dániel fotóit nem nézte senki, miközben nem evett grillszendvicset, majd egy késő bronzkorban bezárt patika jött a jó öreg búvórozsda által félig már megevett redőnyzettel –kitűnő auftakt ez a rafinált Mix Art névre keresztelt romkocsmához, amelybe alaposabban benéztem. A lépcsőn felhágva, sejtelmes, plasztikcsövekbe rejtett izzósorokkal megvilágított veres drapériák között haladva egy lokálnak berendezett, távolkeleti, múlt század eleji és hatvanas évekbeli stílben megfogalmazott helyiségcsoportba jutottam, amely mindaddig töküresnek bizonyult, amíg nem jött egy ember, aki élénk érdeklődésemre elmondta, hogy a főnökei optimálisnak találták az időt (15 Celsius-fok), így inkább a teraszra koncentráltak, mintsem a beltérre, tehát ez itt tulajdonképpen zárva van, ezért üres (megj.: a terasz is). A fagytól üszkösödő lábbal, de fegyelmezetten hallgattam a beszámolót.

A Krúdy Gyula utca olaszos étteremmel nyit, amelynek legfigyelemreméltóbb szerelvénye egy csillárventillátor, majd blueskocsma következik, ahol a vendég a vállalkozók ígérete szerint direkte Louisianába álmodhatja magát, bár én ettől még változatlanul a Józsefvárosban éreztem magam. A Leonardo című lokálosodás hasonlóan izgalmasnak ígérkezett: meredek lépcsőzete aljába tekintve egy pénztárgép, négy kasszapapírrolni és egy csikkekkel teli hamutartó volt a leginkább látható, a hely ebből a perspektívából tehát inkább egy olyan süllyesztett vállalati bérosztálynak tűnt, amelyre valaki viccből ráírta, hogy Leonardo. Ellentpontnak viszont ott van szemben a Darshan-birodalom a remek fürdőszobai járólapszilánkokkal impregnált homlokzatával, a jó kis világzenei boltjával és persze éttermével, amely a város egyik legjobb kedélyű télikerthelyiségével indít. Az utca egy zene- és szuvenírbolttal búcsúztatja látogatóit – amelynek kínálatából a parasztromantika jegyben fogant „Spitzenklöppelei in Halas” (Csipkeverő Halason) című újranyomott régi képeslapot és a székely himnusz szövegével ékesített fajanszbögrét emelném ki – valamint egy kitört parkolásgátlóval és egy elmocsarasodott kátyúval, amelyben egy ismeretlen közreműködő éppen egy darab hullámpapírt áztatott, ismeretlen céllal, de nyilván okkal, s joggal.

Bezárt patika mellett nyitott romkocsma