Ujjbegyükben van a lelkük
A tizenhárom éves Balogh Ádám magabiztosan nyilatkozik. Nem először. Szülei zenészek a Pannon Filharmonikusoknál, ő maga már önálló koncertet is adott, és játszott zenekarokkal is, például a pécsi Pannonnal. Egyértelmű volt a családban, hogy Ádám – hétévesen – hangszert kap. Anyukája nem a saját csellóját nyomta a kezébe: hagyta, maga válasszon – a zongorát. Aztán annyira az élete részévé vált az egyre növekvő óraszámú gyakorlás, hogy versenyek felé kezdett kacsingatni. Sőt halmozta is a dobogós – főként első –helyezéseket. Ami azért eléggé inspiráló tud lenni. Ráadásul a fesztiválzenekaros megmérettetésen ennek köszönhetően már át is ugorhatta az első fordulót.
Ádám édesanyja, Baloghné Révész Lívia arról mesél, Pécsen több zeneiskola van, ők viszont tanárfüggők: esküsznek Megyimóreczné Schmidt Ildikóra. Nem mellesleg a tanárnő pont úgy izgul Ádámért, mint a szülők. Ő a kísérő, négykezest játszanak. Mozart felnőtt választás, a D-moll-koncert a tanítványé. Vonzódik a moll-hangnemhez – mondják, ami elsőre kicsit furán hangzik. A „miért?” kérdésre azonban rögtön rávágja: mert szomorú, és én ilyen szomorú típus vagyok. Nem látszik rajta. Az viszont igen, hogy a játéka teljesen elvarázsolja a fesztiválzenekari zsűrit és a kísérőkből álló közönséget. Biztosra veszem, hogy bekerül a hét gyerek közé, aki együtt játszhat –szólistaként – Fischer Iván zenekarával. És nem tévedek.
Fischer Iván, aki nevét, arcát és zenekarát adta az eseményhez, azt mondja, nem az összevetés a fontos: minek összemérni a csellistát a fuvolással. Hallgassunk a saját érzéseinkre, mert ha az ember érzi a varázslatot, az már jó, nincs szükség valódi hozzáértésre. „Az a célunk, hogy megmutassuk, milyen fantasztikus tehetségű gyerekek vannak. Lehet, hogy elsőre azt mondják majd, ez jótékonysági akció, de ha meghallgatják őket, a szkeptikusak is rájönnek, mekkora zenei élmény, ahogy játszanak” – állítja Fischer. Ahhoz lehet löket egy ilyen rendezvény, hogy a kis Mozartok, akiket talán sosem vennénk észre, eljussanak a zeneiskolákba. A karmester is jól emlékszik arra, amikor ötévesen őt is beíratták a szülei. Az első zongoraórán egy csodás néni körberajzolta apró ujjait a papíron, és az ujjbegyekbe szívecskéket rajzoltak közösen, mondván, a zongoristának az ujjbegyeiben van a lelke. „Csodavilág nyílt ki” – mondja.
„Nekem az a célom ezzel a versenynyel, hogy a refl ektort a zeneiskolákra irányítsam, ami nemzeti, nemzetközi kincs. Kevés helyen oktatnak a világban ilyen átfogó koncepció mentén hangszert és szolfézst együtt. Nem dolgunk, hogy a zeneoktatás problémáira rávilágítsunk, csak azt szeretnénk, hogy az emberek kezdjenek beszélni erről. Aztán a pedagógusokat meg lehet kérdezni a problémákról” – fűzi hozzá. Meg is kérdeztük Ácsné Szily Évát, aki nemcsak negyvenöt éve hegedűtanár, hanem fővárosi szaktanácsadó és oktat a tanárképzőben is. Alapvető problémaként a kezdő zenetanárok 100 ezer forintos bruttó fizetését említi, mondván, ezzel a pályával párhuzamosan nincs idő pluszmunkára, így érthető, hogy a megélhetés miatt a haknit választják a friss diplomások. Ácsné Szily Éva most a nyugdíjjal együtt keres annyit, amennyi szerinte reális lenne ezért a munkáért.
A tanárnő óriási kezdeményezésnek tartja a Fesztiválzenekar versenyét, hiszen nemcsak megmérettetés és fantasztikus lehetőség a gyerekeknek, de a fi gyelmet is felhívja a tehetségekre és néhány valóban elszánt pedagógusra. Az ő tanítványai közül Váradi Gyula került a legjobbak közé.
Mikor a zeneiskolákról beszélgetünk, az derül ki: manapság jóval kevesebb van belőlük, mint akár húsz évvel ezelőtt, több viszont az alapítványi iskola, amely szintén megkapja az állami fejkvótát. Több pénzből is gazdálkodnak, mint a csak a zenetanítására szakosodott intézmények, ugyanis a zeneoktatás mellett néptánctanítást vagy csoportos képzőművészeti foglalkozást is indíthatnak, amiért támogatás is több jár. A hangszertanulás viszont „magányos” műfaj, a zeneiskolák ezért több térítési díjat kénytelenek kérni a szülőktől, félévente akár 12-15 ezer forintot. Minisztériumi felkérésre nemrég nézték át a zenét tanító iskolákat – a tanári színvonalat és a szakvégzettséget vizsgálták. Az eredmény a magánintézmények egy részében nem volt átütően jó.
A Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségének titkárától, Bekényi Józseftől azt tudom meg: a rendszerváltozás környékén 68 ezren jártak a 157 zeneiskolába. Ma az alapfokú művészeti oktatás 730 intézményből az 550 zeneoktatással foglalkozóba 100 ezren járnak. Így a helyzet egyáltalán nem reménytelen, hiszen közben majd harmadára csökkent az ide járó korosztály.
Az általános iskolai zeneoktatásról már nem lehet ilyen szép számokat kihozni. Heti egy óra, jó esetben… Azon sem lehet meglepődni, ha a gyerekek elfelejtenek énekelni. Kivétel a maradék 30-40 Kodály-iskola, amelyek száma a kilencvenes évek legelején még 150 volt. De manapság, ha választani kell, hogy ének- vagy angolóra legyen-e, kevesen voksolnak az előbbi mellett.
A zsűri – sorrend megállapítása nélkül – a Fesztiválzenekar versenyén hét versenyzőt díjazott: Balogh Ádámot (zongora, pécsi Liszt Ferenc Zeneiskola), Devich Gergelyt (gordonka, budapesti, Szent István Király Zeneiskola), Harmos Szilviát (fuvola, hatvani Kocsis Albert Zeneiskola), Holl Lászlót (trombita, budapesti Weiner Leó Zeneiskola), Matos Dennist (marimba, váci Bartók Béla Zeneiskola), Tomasz Máté Milánt (gordonka, budapesti Szent István Király Zeneiskola) és Váradi Gyulát (hegedű, budapesti Tóth Aladár Zeneiskola). Ők november 29-én a Fischer Iván vezényelte Fesztiválzenekar kíséretével nyilvános hangversenyen lépnek fel a Corinthia Szálloda báltermében. A koncert – amelyet a televízió is közvetít –, valamint az azt követő díszvacsora bevétele a zenekarnak a gyerekek zenei nevelését szolgáló programjait támogatja.
Milyen hangszer számít ma trendinek a zeneiskolákban? – kérdezem Bekényi Józsefet. A rendszerváltozáskor az örökké népszerű zongora mellett a hegedűért, a fuvoláért és a furulyáért rajongtak. Most a klasszikus gitár meg a furulya áll a zongora mellett a dobogón. A vonósok népszerűsége csökkent, mert az nem adja magát olyan könynyen, többet kell vele dolgozni.
