Továbbá, hogy a megtanultakat mester módján tudta gazdagítani. A hetvenhetes Viszszatekintés a bal felé eltolt izzó hasábjával, aranymetszésgyanús arányrendszerével, elegáns derékszögével és zuhanó diagonálisával maga a kiérlelt konstruktivitás. Amelynek lelket, életet és szépséget – igenis, szépséget – adnak a korombársonyos feketék, a szikkadt vaslemezszürkék, a színeken túlmutató, beragasztott magyar álmoskönyv és az óvatossággal felrakott galambfigura.

Szabály és lüktetés, rend és szabálytalanság. Ez az alkotói, termékeny szabadság élteti a mellette lévő évjárattárs Koromfészket, s kivált két teremmel beljebb a Négyzetet, amely horzsolt, változatos vörösével, a meg-megszakított keretével meg a lepergő, zöld élével olyan beszédes, hogy lehetetlen nem összehasonlítani az akkortájt már szintén amerikai Bauhausmester Albers néma négyzeteivel.

Aztán már nem sokat tudunk meg Kepes színkreativitásáról. A magyar művésznövendék, akit elég későn távolítottak el a képzőművészeti főiskoláról ahhoz, hogy a Bauhausban folytassa, de még időben ahhoz, hogy kilencszázharmincban Moholy-Nagyhoz Berlinben csatlakozzék, főleg fotogramjaival van most jelen. Igaz ugyan, hogy amikor az utóbbi Chicagóban megalapítja az Új Bauhaust, a Fény és Szín részleg vezetését bízza a honfi- és emigránstársra, de úgy látszik, ebből és a későbbi nagy alkotói periódusokból csak ezek a fekete-fehér remekek álltak rendelkezésre.

Megunhatatlan remekművek, a pazar kínálat azonban egyoldalú Kepes-képet teremt. A fény, a fényjátékok, a technikával megteremtett látvány alkotóját mindössze két e fejezetekbe illő mű idézi meg, a pompásan vetített Lángok kertje és egy fenséges vörös neoncsőoszlop. Az előbbi lírai és megrendítő, elvont és szívszorítóan konkrét, a másik agresszív és diadalmas, győztes és gyönyörködtető. Együtt arra képesek, hogy a látogató becsületszóra elhiggye: a tudomány és a művészet összebarátkoztatásának és összeszövetkezésének apostolát, a huszadik század különleges művészének kiállítását látja. Az idevonatkozó élmények a továbbiakban hiányoznak. Olyannyira, hogy Kepes színes, színjátszó és színváltó művei is jobbára fekete-fehér archív fotókon dokumentáltatnak, még csak vázlatok, netán színes videók sincsenek a Kepes-interjúkkal bőségesen felszerelt termekben.

Ami hiányzik, azt Malina más hiányérzetet keltő kiállításrészei mutatják be. A mérnök-konstruktőr, Kármán Tódor egykori fejlesztőtársa a rakétatechnikában elért eredményeit hagyta maga mögött, hogy életét Kepeshez hasonlóan tudomány és művészet kombinálásának szentelje, ámde – fájdalom, ezt kell a kiállításon látnunk – saját műveiben megmaradt konstruktőrnek. Kezdetben inkább szerelőnek, amenynyiben pályáját olyan drótfonattal borított nonfiguratív képekkel kezdte, amelyek erőben hasonlatosak a magyar negyvenes meg hatvanas évek előzmény nélkül próbálkozó absztraktjaihoz. Aztán ez a nonfiguráció mozogni kezdett, nyilván konstruktőrhöz méltó flott technológiával kezdtek vetülni és vetíteni, sugározni és átváltozni, de a mechanikusságuk nem csupán a működésükben nyilvánult meg. Bonyolult, érdekes mozgást végeznek érdektelen, gépies absztrakt formák, amelyek csak nagyon ritkán érik el a Függőleges vonal és oktogon szellemes eleganciáját.

Azt, amit régi tanárok spiritusznak neveztek, és ami a Kepes-művek lényege. Frank J. Malina a szintén bőséges dokumentumok szerint múlhatatlan érdemeket szerzett szervezőként, UNESCO-tisztviselőként és lapalapítóként a technikai mű vészetek fejlesztésében, e dokumentumok azonban itt sem pótolják az élményt. Az utolsó terem mellesleg túldimenzionált fakszimile-, fényképés iratgyűjtemény, benne jó néhány, a komikumot súroló családi privátfotóval. Megerősítve a benyomást, hogy az egész kiállítás adatdosszié lett, adalék tudományos ülésszakhoz és tanulmánykötethez, anélkül, hogy technika és művészet közös diadalának közélménnyé tett bemutatása volna.