Pécsi hangkeresők
Minden, amit alkotok, élő dolog, hús-vér emberekkel hozom létre – mondja, hozzátéve: a cél, hogy az emberek emlékezetében maradjon meg az élmény, amelyet ad, ha ad. A felvételek, a videók egyike sem tudja visszaadni szerinte az igazi koncerthatást. Az ő zenéje pillanatnyi, a jelenidejűség élményét szeretné kínálni. Járulékos veszteségek nélkül ez az élmény reprodukálhatatatlan. Az emberek nem megveszik a műveit, hanem részesei azoknak, főleg, hogy a legtöbb koncertje teljesen ingyen látogatható, és nemritkán interaktív.
Mint például a vasárnap esti, amelyet a pécsi Zeneparkban tartottak. A koncert első részében több tucat, fürdőruhára vetkőzött önkéntes segítségével azt vizsgálta A test hangja című munkában, miféle hanghatással járnak az emberi mozdulatok, a taps, az ujjak egymáshoz dörgölése, a csettintések, a körmök összeérintése, a kopogás a fejtetőn, a cuppantás, a közös lélegzetvétel és a közös kilélegzés. Meg a többi mozdulat. Ezekre a mindennapokban hallhatatlanságuk okán fel sem tűnő, közösen végezve viszont nagyon is markáns hatású momentumokra komponálta 35 perces művét. A szünet után aztán némi kedves viccelődés mellett a közönséget tette meg kórusává, a belépéskor műsorfüzet helyett a kezünkbe nyomott grafi kus kottát figyelve próbáltunk, tanultunk be, majd adtunk elő egy Frize-művet, amelynek viszont A hang teste volt a címe, az első részre rímelve, nyilván.
Noha lemezt nem készít, azért ő is hallgat zenét otthon. A kortársak mellett főként barokk muzsikát és a könynyedebb műfajokat szereti. De leginkább mégis a személyes zenei élményt kedveli, a már említett műfajokban utazó zenekarok koncertjeire jár. – Egy lemez sosem képes visszaadni a koncerteken ugyancsak fontos csendek erejét. A közös hallgatás feszültségét – fogalmaz a zeneszerző.
Visszatérve tehát: minden Frizekoncert, előadás más és más élményt kínál, éppen a közönség interaktivitása, az alkalomszerűség, az olykori esetlegesség miatt. A komponistát nagyon érdekli, mit, mennyit értenek meg a résztvevők, a nézők a produkcióból, pláne, mert voltaképpen az emberek pénzéből hozza létre produkcióit, amelyek reményei szerint hozzájárulnak a világ sokszínűségéhez. Kulturális közszolgálat – nagyjából így határozza meg a lényeget. Ehhez azonban az kell, hogy az emberek felfogják, mi történik körülöttük, a befogadáshoz szükséges valamiféle tájékozottság a művet, a művészt illetően is.
A szombati koncertről készült videó egyelőre még elérhető a YouTube-on
Amikor Frize a Repülő gyermek című, szombaton előadott koncertjéhez válogatta a gyerekeket Pécsett, az derült ki számára, hogy a magyar kissrácok nagyon jól képzettek zeneileg, sokkal muzikálisabbak, mint francia kortársaik. Igaz, a repertoárjuk szűkösebb, de a velük szemben megfogalmazott követelmények, így tehát felkészültségük is mintegy tízszer nagyobb. Aztán hozzáteszi: ezt mi talán észre sem vesszük, de a messziről jött ember azonnal kiszúrja az átlagosnál jóval nagyobb zenei érzékenységet. Kívülről lát minket. Ennek ellenére elmondható, hogy bár hazájában ezer sebből vérzik a zenei terjesztőhálózat, s az iskolai zenei képzést sem támogatja az állam, a franciák általában mégis tisztában vannak a kortárs zenei áramlatokkal: a modern zene egyszerűen jelen van a mindennapokban. Kérdés viszont, képzés híján a jövő generációi hogyan viszonyulnak majd a muzsikához.
Kultúrpolitikai állásfoglalásnak is értelmezhetők Frize-nek a hagyományos kulisszákon kívüli koncertjei. – A szabadtéri, a hely szelleméből táplálkozó koncertek főként azoknak szólnak, akik amúgy félnek a koncerttermektől, s úgy vélik, a kultúra nem nekik való. A szombati koncert is éppen ezt támasztotta alá. A Repülő gyermek című produkció alapgondolata: a gyerek legyen a város szíve! A gyerekeknek általában megmondják, mit kell csinálniuk. Egyél, aludj, hallgass, csináld meg a leckéd, mosd meg a fogad! Itt viszont minden szempár a gyerekekre szegeződött, mindenki csak őket hallgatta két órán keresztül – mondja.
Új hangok keresése – ez a missziója. Például úgy keres, hogy porcelánból épít hangszereket. – Egyrészt azért, mert Franciaországban sok a porcelángyár – mondja nevetve. – Másrészt viszont nagyon jól formálható anyagról van szó. Három év alatt 800 porcelánhangszert készítettem, jórészt persze a munkások segítségével – így a komponista. Foglalkoztatják még a tárgyak mozgatásával előállítható hangok, a helyszíneket belengő lokális audioélmények, ezek viszonya a helyi múlthoz; az ételek hangjai, a szerszámok által kibocsátott hullámok, s ezeket mind próbálja is beépíteni műveibe. S ami nem hagyja nyugodni: szeretné, hogy az emberek maguk is kötődjenek a zene, illetve a hangok előállításához. Iskolákban és szociális otthonokban, üzemekben is dolgozik. Az érdekli, hogyan őrizhetők meg az egyes munkafázisok hangjai. –Újra és újra meghallgatjuk a munkásokkal a gépek hangját, és ha elég sokáig hallgatjuk, talán megértünk az életből, a munka lényegéből valamit... Aztán ezek a hangok egy kompozíció részei lesznek – mondja.
Frize két évtizede vissza-visszajár egy francia börtönbe, ahol stúdiót épít, hogy a hosszú büntetésüket töltő bennlakók foglalatoskodni tudjanak a hanggal, s hogy az itt szerzett ismereteket később, a reintegráció során hasznosítani tudják. És hogy alkossanak maguk is. A büntetés-végrehajtási intézettel való gyümölcsöző együttműködés ellenére rendszerint lesújtó véleményt fogalmaz meg a helyi börtönállapotokkal, az intézményrendszerrel kapcsolatban. Ottani munkája során azonban nem elméleteket gyárt a börtönökről, hanem konkrét kérdésekre keresi a konkrét válaszokat. Frize egyébként sem mulasztja el, hogy felemelje szavát az emberi jogi visszásságokkal szemben. Végezetül megkérdeztem tehát, mit gondol hazája romapolitikájáról.
– Sarkozy személyében egy mélységesen rasszista elnököt választott Franciaország, ilyenformán a legmagasabb állami szinteken is létjogosult lett a rasszista gondolat. Ha a tanítónő azt mondja a gyerekeknek, Vincent van Gogh nem érdekes, a gyerek is azt fogja mondani: á, Vincent van Gogh nem fontos – példálózik a zeneszerző. – Ha a köztársasági elnök azt mondja: nem akarunk cigányokat, az utca embere is azt fogja gondolni. Ez legitim vélemény lesz. Hatalmas ideológiai, kulturális munka áll előttünk, hogy ezt a folyamatot valahogy visszafordítsuk. Nem az a kérdés, hogy vissza kell-e hívni a romákat vagy sem. Hanem hogy hogyan kerülhető el, hogy a francia nép hoszszú távon rasszista legyen. Jelenleg ez a legfontosabb probléma.
