Az utóbbi évtizedben beszéltek már váratlan csodáról, Cristi Puiu berobbanásáról, Cristian Mungiu Arany Pálmája okán francia összeesküvésről, de mára már a legelvetemültebbeknek is be kell látniuk: a mozgóképes rendszerváltás – kvázi forradalom – csak keleti szomszédainknál történt meg.

E folyamatot, jelenséget és művészeti vonulatot elemzi az „elsőkönyves” Gorácz Anikó Forradalmárok – Az új évezred román filmművészete című művében, de a nyilvánvaló bizonyítása mellett még arra is marad ideje, hogy önálló elméleteket állítson fel, és vitába szálljon a sokat hallott, trendi megfogalmazásokkal.

Gorácz Anikó munkája alaposságának egyik bizonyítéka, hogy igyekszik feltárni a román csoda okait, gyökereit. A kétezres évek elején jelentkező, a szaksajtóban csak új hullámosnak nevezett művek alkotói semmiféle szellemi kapcsolatot sem ápolnak a szocialista diktatúra alatt nevelkedett, még mindig „a régi nótát fújó” iskolával; a semmiből jöttek és szinte a semmiből teremtenek. A forma az, ami közös ezekben a művekben: „a cinéma verieté, a dokumentarizmus éppoly természetes része stiláris eszköztáruknak, mint a szimmetrikusra komponált, statikus hosszú beállítások, rögtönzésmentes, precíz színészi játékkal társítva”. Egyszóval, nincsenek az alkotókra teherként ránehezedő, gigantikus hagyományok, az alkotók könnyedén, görcsöktől mentesen mesélnek nemzedéki közérzetfilmjeikben a mai korszakról, amely ugyan már egy másik rendszer, de nem mentes a diktatúra nyomaitól, hatásaitól: „hol zsarnokság volt, ott a zsarnokság sokáig tovább él”.

Ez a neorealizmus az, amelyben a szerző szerint a magyar filmművészetnek legalább három évtizedes a lemaradása. Izgalmas a magyarázat is: mivel a Kádár-korszak puha diktatúrája alatt nálunk már elhangzottak a kritikák, kifogyott a mondanivaló. Érdekes vizsgálat lenne, hogy nálunk a rendszerváltás után hogyan szakadt szét a mozgóképes forma a művészieskedő és a hamis társadalmi képet ábrázoló szórakoztató ágra – de ez már egy másik könyv témája lenne.

További kérdés viszont: beszélhetünk-e tényleg egységes román új hullámról? A román szaksajtó és maguk az alkotók szerint nem, de Gorácz kapcsolatot fedez fel az „egy iskolából kikerülő művészek közös kulturális térben létrehozott munkái” között csakúgy, mint az alkotók egymással való segítő viszonyában. Izgalmas, átfogó, és noha kellőképpen tudományos, mégis könnyen olvasható munka Gorácz Anikó könyve, ami már csak azért is fontos, mert így – reményeink szerint – nemcsak a filmőrültek, esztéták, kritikusok és diákok fogják előszeretettel forgatni, hanem az átlagemberek is. Ha már a benne elemzett román filmek ugyanúgy szólnak nekünk, rólunk is.

Gorácz Anikó: Forradalmárok – Az új évezred román filmművészete, Mozinet Magazin Nonprofit Kft., 2010. 1990 forint

Mungiu alkotása visszaadja a filmművészetbe vetett hitünket