A nyolcvanas évek eleje óta hallgatom Händel op 6-os concerto grossóit. Akkor jelent meg a Liszt Ferenc Kamarazenekar albumán, szép, háromlemezes doboz, ha jól emlékszem, karácsonyra kaptam meg, nagyon vigyáztam rá, naponta csak egy concertóval haladtam, így is készen lettem vele vízkeresztre. Vagyis, éppen ez lenne a lényeg, hogy az ember soha nincsen készen vele. Még egy barokk concertóval sem, nemhogy a Schubert-szonátákkal. Vannak az opus 6 sorozatból kedvencek, és néha rá kell jönni, hogy a kedvenceket nem is mi választjuk. Talán nem is Händel, hanem a lemezkiadók.

A nyolcadik concerto például nagyon rossz helyen van, nem az eleje, amikor még friss a kedv, nem a vége, amikor már látjuk a célszalagot. Szóval ez – a nyolcvanas évek eleje óta hallgatom – kicsit talán távol van a teljes igazságtól. Kapásból nemcsak azt nem tudtam volna megmondani, hogy mi a harmadik tétel tempójelzése (pedig elég érdekes), de azt sem, hogy egyáltalán hány tételből áll a darab.

Szombaton viszont éppen ezzel foglalkoztak a rádióban. Nem az éterben, hanem a 6-os stúdióban. A c-moll concerto grosso volt a Zenebeszéd témája, Fazekas Gergely a beszéd, Liszt Ferencék a zene. Ugyanaz a zenekar, bár, ha jól számolom, ma már csak hárman ülnek a régiek közül a régi helyükön, Rolla János koncertmesterből művészeti vezető lett, szóval azok, de nem pont azok. Némi szontyolodással jelzem, hogy ez időnként hallatszik is, vagy talán pont az a baj, hogy a frissítés nem mindig hallatszik, a hangzásban némi porosság, nehézkesség érezhető. Hogy ne csak a rosszat mondjam: Kertész Ottó viszont csodálatos a csellószólam élén, súlya van a játékának, és mégis mozgékonyak a dallamok, öröm hallgatni.

De öröm az egész délután. Fazekas Gergely elmondja a tudnivalókat, azt, amit az ember el is olvashat, hogy mi ez a műfaj, Vivaldi és Corelli, az utazó Händel, aki első kézből szerezte az információkat a zenei stílusokról, London a XVIII. század elején és az elképesztő sebességgel komponáló zeneszerző. Mielőtt beleszoknék a gondolatba, hogy ez ilyen, kiderül, hogy nem ilyen. Pompásan használják ki a zenészek jelenlétét, megmutatják, milyen volna ez a concerto, ha nem egy Händel-kaliberű muzsikus írta volna, csak egy tehetséges zenész, megmutatják a fontos pontokat, amelyeket észre kellene vennünk odahaza is, de könnyebb észrevennünk, ha figyelmeztetnek rá. Keressük a zene jelentését, ami ennél a concertónál nem képtelenség, hiszen két tételnek is van szöveges változata. Bejátsszák a két operarészletet, a négyest az Agrippinából és a Piangero-áriát a Julius Caesarból.

Előtte egymásik felvételen Keith Jarrett zongorázik egy tételt, és a dzsessz később visszatér. Horváth Bence nagybőgőn elpengeti a Händel-tétel basszus szólamát, Fazekas Gergely pedig a zongorához ül, és ugyanazon hangok fölött dzsesszel. Ahogy Gombaszögi Ella mondaná: muszáj röhögni. A műsor végén eljátsszák a teljes concerto grossót, és mindenki tapasztalhatja: volt értelme az elmúlt órának, másképp, figyelmesebben, okosabban hallgatja az ember a művet. Egy körrel beljebb vagyunk. Tisztában vagyok vele, hogy legalább annyi kör vár rám, amenynyi fordulatot egy bakelitlemez megtesz, amíg a darab végére ér, de nekem nem sürgős.