Méltán kelt megdöbbenést a 35 éves Serban Ha fütyülni akarok, fütyülök című filmes debütálása. Méghozzá nem a már sokszor látott embertelen börtönviszonyok – ezúttal mértékkel kezelt – drámai bemutatásával. Hanem a tehetségével. Azzal a belső történésekre összpontosító, puritán cselekményvezetéssel és letisztult képi fogalmazással, amely ezt a mozit egyértelműen a díjat díjra halmozó fiatal román film fő vonalába röpíti. A 18 éves főhős, Silviu (George Pistereanu) szabadulása közeledik, de váratlanul hazajön Olaszországban élő anyja, aki nemcsak őt, hanem öccsét is magára hagyta nyolc éve. Silviu meg akarja akadályozni, hogy a gyereket elvigye, de nem talál szövetségest az egyébként megértőnek mutatkozó börtönigazgatóban sem. Hajmeresztő akcióra szánja el magát, amely bukással végződik.

Érezni, a rendező minden mozdulatot aprólékosan kidolgozott kiváló alakítást nyújtó színészeivel. Nincs rögtönzés, noha mégis minden spontánnak hat, akár egy dokumentarista műben. Ugyanígy modellszerű Razvan Radulescu és Melissa de Raaf fi lmje, a Felicia, szemünk fénye. Itt is, akárcsak Serbannál, fontos tényező a vendégmunkáslét, amelyben a negyvenéves főszereplő nő (Ozana Oancea) él Hollandiában. Szabadságát tölti szüleinél, amikor egy váratlan bosszúság kirobbantja a közte és anyja között régóta lappangó konfliktust. Végre fölszínre kerül a csak látszatra adó, valójában önző szülői gondoskodás és a megértésre hiába vágyó gyerek magányossága közötti feloldhatatlan ellentmondás. Radulescu, aki az új hullámot elindító Cristi Puiu több filmjében szerzőtárs, hosszú, statikus jelenetekben mutatja a két nőt egymás mellett vagy egymással szemben, újabb folytatójaként az Antonioni–Jancsó–Tarr-féle filmes technikának.

Az erős realisták közé sorolhatjuk Mircea Danielucot is, aki viszont a legidősebb Budapesten szereplő román rendező (67 éves). Lebegők című alkotása döbbenetes látlelet nemcsak a román–cigány viszonyról, hanem a hazatérő és periférián élő vendégmunkásról is. Maró gúnnyal ábrázolja az immár európai uniós pózban tetszelgő helyi hatóságokat. A mai román filmre jellemző iróniát, gyakori fekete humort mutatja a 36 éves Igor Cobileanski komédiája, a Tache. A címszereplő magányos sírásó, akinél halálos betegséget állapítanak meg, és a temető legszebb pontján szeretne nyughelyet magának az összegyűjtött pénzecskéjéből. A román népi világ „hrabali” figurái tűnnek föl az iszákos gondnoktól a pitiáner vállalkozón át a lírai lelkületű prostituáltig. Hősünkről pedig végül kiderül, csupán vakbélgyulladása van.

Hogy a hasonló motívumok mit sem érnek, ha a rendezői tehetség hiányzik, arra a 45 éves Titus Muntean „új hullámra” hajazó, ám félresikerült Filmkaravánja a példa. Olyan, mint egy kommunizmusról szóló (1959-ben játszódó) rossz népszínmű: sematikus figurákkal, altesti humorral és a végén erőltetett megerőszakolási jelenettel – ha a néző esetleg szívébe zárta volna a tettes főalakot, a falura küldött tökkelütött komcsi agitátort. De ha már „hrabali” figurákat, helyzeteket emlegettünk, a legjobb cseh filmgroteszkkel vetekszik viszont a 42 éves Cristian Mungiu (az új hullám egyik vezéralakja) hat epizódból álló szkeccsfilmje, a Mesék az aranykorból, amelyet Hanno Höfferrel és még három pályakezdő filmessel forgatott. Az epizódok hol harsány nevetést keltve, hol hideglelést kiváltva idézik föl a Ceausescukorszak legendáit a lakótelepi lakásban gázzal megölt disznó esetétől a pórul járt kamionoséig, aki a csirkeszállítmányok tojáshozadékából próbált mellékeshez jutni.

Európa évtizede tapsol az új román filmnek. Nálunk jó, ha fél házzal mentek a vetítések az Uránia moziban. Tanulság a rendező budapesti Román Kulturális Intézetnek: nagyobb hírverésre van szükség.

A művek egy részében a román népi világ „hrabali” figurái tűnnek föl