Minden sarkon – válaszolta a pályáját 35 éve taposó Ökrös Ottó naiv kérdésünkre: vajon hány helyen szórakoztatták Budapesten élő slágerzenével a közönséget az élő szocializmus évtizedeiben? És a bárzongorista nem túloz: az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) igazgatója, Szirmai László adatai szerint a fővárosban és Pest megyében 1975 és ’80 között durván 700 zenés vendéglátóhely működött – csak a Nagykörúton hatvannégy! –, a hivatásos muzsikusok száma elérte az 1700-at, és a bárzenészeké, együtteseké is több százra rúgott. A városban akkoriban majdnem nehezebb volt olyan presszót/éttermet/lokált találni, ahol esténként ne játszott volna valaki, mint ahol igen. És nem csak a tágabb belvárosban, a Nagykörút mentén, Bel-Budán.

Ökrös Ottó szerint a piac legfeljebb másfél tucat muzsikust tud eltartani

A legmenőbb helyek persze itt voltak, a Víg matróz, a Tavasz bár, a Hajnal bár, a Béke-kupola, a Savoy, a Marika étterem, a Búsuló Juhász, az Éden (csak néhány a sokból), és persze bizonyos városrendezési okokból itt sűrűsödtek össze a jobb szállodák, amelyek mindegyikében legalább egy zenész muzsikált, de inkább több (a Békében speciel öt különböző teremben is játszottak). Az egész városban szólt a zene, Rákoscsabán, Kispesten, Lőrincen, Csepelen – itt speciel két olyan lokál volt, ahol maga Ökrös is sok szép, hoszszú estét muzsikált végig a helyi publikumnak a hetvenes években: a Rákócziban és a Horizont étteremben.

A bárokban/presszókban/lokálokban délután négykor kezdett zenésre váltani a nap, a később érők ötkor, majd hatkor, hétkor – és így tovább –indították el a szolgáltatást. Legutoljára, éjfélkor a Búsuló Juhászban csaptak bele a klaviatúrába. A szerződésekben hat óra játékot írtak elő a zenészeknek, ami tehát azt jelentette, hogy ha valaki úgy érezte, nem élhet ő muzsikaszó nélkül, helyről-helyre járva négytől egészen hajnali hatig élhetett vele. A bárok a hetvenes években, de még a nyolcvanas évek első felében is tele voltak, zongoraszó mellett inni-enni nem számított különösebb luxusnak –emlékezett vissza Ökrös Ottó.

A vendéglátós zenészek legtöbbje magas színvonalon űzte mesterségét. Szinte mindegyikük komoly klasszikus zenei képzést kapott valamely zeneiskolában, majd jellemzően az OSZK Szófia utcai stúdiójában képeztette tovább magát –a legkiválóbb tanárokkal –, ahol a felkészültségétől függően A, B vagy C kategóriájú működési engedélyt szerzett. (Budapesten C kategóriával nem lehetett legálisan fellépni.)

A vizsgához nem kevesebb, mint 250 zeneszámot kellett magabiztosan tudni, ötven kötelezőt – ezek főleg angol–amerikai örökzöldek voltak – és kétszáz szabadon választottat, a legkülönfélébb műfajokból, az operettől a csárdáson át a filmzenéig. A lényeg a sok-, vagy mondjuk inkább úgy: mindenoldalúság volt, hiszen a közönség diktált, amely szintén mindenoldalú. A zongoristának folyamatosan bővítenie kellett repertoárját, hiszen a vendégek a bárban is hallani akarták a legfrissebb slágereket – gyakran már aznap, hogy először felcsendültek a rádióban. Egy jó zenész két-háromezer számot őrzött a fejében és kezében. A korabeli muzsikusok zöme persze már kiesett a közemlékezetből, de bőven vannak, akiknek a neve örökre fennmarad: bárzenészészként kezdte több más nagyság mellett Szakcsi-Lakatos Béla, Pege Aladár, Garay Attila is.

A munkára jelentkező muzsikusokat az akkor még létező nagy vendéglátó-ipari vállalatoknak (Kelet-Pesti, Észak-Pesti, Dél-Budai stb.) közvetítette ki az OSZK; minden ilyen vállalatnál volt egy úgynevezett „zeneügyis”, ő irányította állomáshelyükre a zenészeket, akiket szabályos alkalmazottként foglalkoztattak, akár a felszolgálót vagy a konyhalányt. A bárzenélés tisztes, hosszú távra szóló, fix megélhetést nyújtott. Legalábbis akkor még úgy látszott.

Eljött ugyanis az 1980-as évek második fele, majd a rendszerváltozás, amikor eleinte csínján, később mindent elsöprő elánnal beindult a privatizáció, természeseten a vendéglátásban is. Tény, hogy addigra sokat változott a világ, a korízlés, a korigény, de a bárzenélésnek – Ökrös szerint – nem csak ez tett be. A régi helyek egy része egyszerűen eltűnt és bankként vagy biztosítóként született újjá, vagy ha nem, akkor (nem feltétlenül vendéglátós múltú) tulajdonosaik a pillanatnyi trendet követve átalakították őket, és az új térbe már nem tolták vissza a zongorát, mert nem illett bele vagy (és) sajnálták a pénzt az élő zenészre.

Ma Budapesten jó, ha másfél tucat olyan hely van, ahol esténként zongora szól. Többnyire ún. jobb helyek, ún. jobb közönséggel: a bárzene már nem mindenkié. Tizedannyi a zenész is, akik egyre öregszenek; jellemző, hogy Ökrös – aki mostanában az újlipótvárosi Firkász étteremben szórakoztatja a nagyérdeműt – a maga ötven évével a fi atalabbak közé tartozik. Utánpótlás meg miért lenne, ha a piac így is csak a nagy öregeket, a legjobb másfél tucatot tudja eltartani. – A bárzene lassan ki fog halni – rajzolta fel a sötét jövőt Ökrös Ottó.

A jelek szerint még él a nosztalgia a bárzene iránt, amit mi sem bizonyít ékesebben, mint a Budapest Bár című formáció sikere. „Jó adag cigány temperamentum, kitűnő zene, némi magyaros dallamvilág megbolondítva csipetnyi füstös kávéházi hangulattal, ízesítve Karádyval, Jávor Pállal, a XX. század első felének bárzenéjével, filmdalaival és slágereivel” jellemzi magát a 2007-ben alakult formáció, amely egymás után adja a koncerteket, és hamarosan a harmadik lemeze is megjelenik. Népszerűek voltak a lapunk által is figyelemmel kísért bárzongorista-versenyek is. A Roland hangszergyártó cég honi képviselete által 2003 és 2007 között megrendezett első vetélkedőnek 120 nézője volt, az utolsónak – amelyet a MüPában tartottak meg – már 1340. Ezért is hagyták abba: ennél nagyobb közönséget már csak a sportcsarnokokban tudnának leültetni, ott viszont nem lehetne megteremteni a műfajhoz illő miliőt. A versenyre első ízben 150-en, másodjára 90-en jelentkeztek, de kiderült, hogy nagyjából ugyanaz a tíz-egynéhány művész szerepel a legjobban, tehát kár is mást meghívni – mondta a versenyek és gálaestek produkciós vezetője, Tollár Mónika.

Slágerlista– Firkász TOP 10

Ezt a nagy szerelmet tőled kaptam én (Orlay Jenő–G. Dénes György)

Elmegyek (Máté Péter)

Nézz az ég felé (Charlie)

Strangers In The Night (Singleton-Snyder-Kaempfert)

Casablanca – As Time Goes By (Max Steiner)

Ha én gazdag lennék (Harnick-Bock) Macskák – Memory (A. L. Webber)

My Way (Paul Anka)

Szomorú vasárnap (Jávor L.–Seress R.) Láttam én az Eiffel-tornyot (Szabó József)