Egy szolidan omladozó gyalogos-felüljáró apró pilléreit, gyalogosülőkéket, aztán a metróállomás hátsó falát és a zöld rézsűbe rejtett, föld alatti valamik szellőzőkockáit kellene közös nevezőre hoznom – ilyen pedig nincs. Illetve mindössze annyi, hogy most színesbe váltottak, és ezzel rögtön el is vesztették mimikrijüket, azaz észrevétlenné alkalmazkodásukat ebben az általános szürkeségben. Mert a helyszín, a Moszkva tér leglényegéhez tartozik, hogy ott nem nézelődünk jobbra-balra, azon az ember legtöbbször csak áthalad, elismerve funkcionális jó tulajdonságát (mindenekelőtt az áthaladhatóságát), de közben senkinek sem jutna eszébe, mondjuk a szépségén merengeni. Mert a Moszkva tér egyszerre kikerülhetetlen csomópont és Buda egyik legrondább tere.

Eddig csak a legmerészebb álmodozóknak és azoknak is főleg választási kampányokra időzítve jutottak eszébe a Moszkva térrel kapcsolatos megújítási tervek: 2006-ban Kóka János például harmincmilliárdos fejlesztést lengetett be, aztán néhány, dézsákban kihelyezett facsemetéig jutott. Mi, földhözragadtabbak persze százszor is átmegyünk rajta, időnként még a kiürített Postapalota szépsége vagy a Krisztina körúti sarokház érdekessége is képes megérinteni az ingerküszöbünket, miközben csúf szürkesége, köztereinknek válsággal súlyosbított lelakottsága fölött megpróbálunk elnézni.

De nem mindenki. Mert mi is történt valójában? Néhányan – úgynevezett „civilek” – másként gondolták. Nem harmincmilliárdból, csak ötmillióból, viszont csináltak is valamit. Pályáztak, és a Norvég Civil Alap, illetve az egyik vezető festékgyártó támogatásával beindult a Színes Város program, amely a Flórián téri aluljáró és a Károly körúti tűzoltóság hátsó fala után most ide is elért. A kérdés persze az, vajon észrevenném-e a változást akkor is, ha nem újságíróként és nem kifejezetten azért jöttem volna most ide, hogy ezeket megnézzem.Mert így, csak a célra fókuszált szemmel, természetesen kellemes meglepetés, ahogy Borussia Dortmund- (sárga-fekete) színeket kapott a metróállomás karéja és hátsó fala, vagy graffitis rajzokat a Várfok utcai buszmegállókhoz felvezető körlépcső néhány eleme – de vajon járókelőként is ugyanígy feltűnnének-e?

Nem akarom túlfényezni őket, elég öreg vagyok már ahhoz, hogy tudjam: a világ nem fog megváltozni tőlük. Kiindulásuk, amelyhezVictor Vasarely 1953-as Színes Város koncepcióját találták meg, miszerint a kortárs művészetnek a galériák szűk, elitista világából ki kell vonulnia az utcára, hogy ezzel is közvetlenebbül szólítsa meg az embereket, ma már egyrészt meglehetősen naivnak hat, másrészt ezek a „jó graffitik” nem ütik meg azt a szintet, amelyet kortárs művészetnek neveznék. Sokan csak a festékescég ügyes marketingfogásának tartják, mások szerint nem elég radikális a beavatkozás – emögül nem nehéz kiérezni az „igazi” graffitiseknek a „kitértekre” irányuló megvetését sem.

Ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy akinek szeme van erre, az örömét leli majd a színes foltokban – és itt most szándékosan alulfogalmazok, hiszen egyik-másik vicces vagy meglepő kép kedves figuráival, akárcsak a zöld rézsűben álló öt szellőzőtömb, határozottan túljut a hangulatjavító kellemesség szintjén. Villamost, autót idéző kifestésük eszünkbe juttatja a gyerekkori játszóterek hasonló alkalmatosságainak suta hangulatát, de térátalakításként is legalább annyira hatásosak, mint bármelyik köztéri szobor.

Számomra külön kedvesek a rejtve maradó elemek, mint az épület tetejére kerülő hulladék (?) szobrok vagy az ülőbútorok színezése, mert apró intimitásokat is belevisznek a köztérbe. Amit látunk tehát, nem több hangulatjavításnál. De ami sokkal fontosabb: nem is kevesebb. Az élet rövid, most van most, és rengeteg ilyen apró lépésre volna még szükségünk. És ezt nyugodtan vehetik szimbolikusnak is, az utolsó mondat kissé ásatag, vörös farkas üzenetének.

A világ azért nem fog megváltozni tőlük