Amikor 2004-ben Sylvester Stallone bejelentette, hogy negyedszerre is belebújik John Rambo bőrébe, a nemzetközi filmes szakma prominensei cinikus mosollyal az arcukon legyintettek egy nagyot. Pedig a nyolcvanas–kilencvenes évek egyik legnagyobb mozisztárja két évvel később sikerrel rehabilitálta magát olasz csődörként a Rocky-széria epilógusában (Rocky Balboa). Majd 2008-ban megszületett a Rambo-film is, és a hardcore, mindemellett idősödő akciórajongók elismerően csettintettek a látottak alapján. Stallone ezek után vérszemet kapott. Összeszedte a legizmosabb színész haverjait (Jason Statham, Jet Li, Dolph Lundgren és Mickey Rourke), és összeálltak egy retrohaknira. Ez lett az Expendables, amely világszerte kasszát robbantott, és holnap A feláldozhatók címmel a hazai mozikba is megérkezik.

Kérdés, mennyire egyedi jelenség a nyolcvanas évek hőseinek e visszatérése? Ha áttekintjük az utóbbi néhány év trendjeit, kiderül, korántsem egyedi jelenségről van szó. A hetvenes és a nyolcvanas évek akciósztárjai politikailag inkorrekt, törvény feletti, kőkemény csávók voltak. Ez az ars poetica átitatta mind a B, mind az A kategóriás hősök világát. Clint Eastwood Piszkos Harryje remek példa az utóbbira: a vásznon ma lépten-nyomon látható erőszak előfutáraként tartjuk számon e karaktermozgóképes ámokfutását, emlékezve arra, hogy méretes magnumjával osztotta az igazságot. Tehette, mert erkölcsi háttere megingathatatlan, erősebb és igazságosabb, mint a törvény betűje, és ha rákényszerül, akkor még a jelvényét is kész eldobni. (Igaz, valahogy mindig visszakerül hozzá.)

Még a hetvenes évek rosszfiúi is a gerinces fajtából valók. A Get Carter című Mike Hodges-klasszikusban a Michael Caine által megformált bérgyilkos is egyfajta „törvénytisztelő” polgár, egészen addig, amíg testvére halálát nem kell megbosszulnia.

Épp Stallone volt az, aki ezt a keménységet továbbvitte a Kobrában (1986): a főhős a törvényt már lényegében felesleges puhaságnak tartja – „Itt megáll a törvény, és jövök én”. De az is éppen ő lesz, aki képes igazodni a kilencvenes évek politikailag korrekt korához, és olyan figurák bőrébe bújik, akiknek eszük ágában sincs kételkedni a törvény betűjében: ilyen a Dredd bíró (1995), majd végül a Copland (1997), mely immár a régi imázs abszolút megtagadását jelentette. Nem volt teljesen elvetendő ötlet, hiszen Stallonénak vannak színészi képességei, sőt az írói kvalitásai sem utolsók – lásd a Rocky első részét: színészként és íróként is Oscarra jelölték. Nem mellékesen ez eddig rajta kívül csak Charlie Chaplinnel (A diktátor) és Orson Wellesszel (Aranypolgár) fordult elő. A művészi átpozicionálásmégsemműködött az akciósztárság után Slynak, így egy időre maradt a süllyesztő, vagy ahogy Hollywoodban hívják, a „has been” státusz.

Nem volt mese, vissza kellett térni a bevált recepthez. A feláldozhatók sikere pedig pont a porosságában rejlik. Visszahozta a macsó, illetve a férfiállat karakterét, ahol a nők csak szépek és megmentésre várnak. Ez persze óriási kockázatot is magában hordozott, mivel a kétezres években inkább átlagemberek a jellemző akcióhősök (például az intelligenciát sugárzó Matt Damon), sőt nemegyszer eleve nők –gondoljunk csak Angelina Jolie-ra, aki Tomb Raiderként még csak elment, de már aggódtunk érte, amikor aWantedban egyetlen törékeny kezével kezelt egy hozzá hasonló méretű gyorstüzelőt. A feláldozhatókban pedig igenis a méret számít, a bicepszek, a szivarok, sőt még a dumák is „óriásiak”, a kaszkadőröket pedig mellőzték a hőseink – ezért a vágások száma megszaporodott ugyan (a kevés most több), de kellőképpen fröcsög a vér, és a hullák számát illetően gondolkodóba esik az ember, hogy még három számjegyű nagyságrendről van szó, vagy esetleg már túl is léptünk azon. Egyszóval: Stallone íróként, rendezőként és színészként nem tesz többet, csak rekonstruálja a régi formulát. Jóféle kikacsintásokkal: nagy riválisa, Arnold Schwarzenegger is feltűnik egy jelenet erejéig, hogy bemondja: ilyen vállalkozásban csak egy idióta vesz részt. „Elnök akar lenni” – jön Sly visszavágása. Habár az általuk képviselt kor és ízlés a múlté, de csak nyomják még megállíthatatlanul.

Bár A feláldozhatók számos sztárt felsorakoztat, azért néhányan hiányoznak a csapatból. Steven Seagal például, aki a nyolcvanas évek végén szállt be az akcióhősök népes táborába. Sok mindent hozott a műfajba, az aikidót (ő maga is mester) vagy a környezetvédelem iránti mániákus rajongást – mi tagadás, mindenki jobban érzi magát a moziban, ha nemes cél érdekében történik a „népirtás”. Pikáns részlet, hogy a Lángoló jégben – egyfajta tisztelgésként – Michael Caine kapta a főgonosz szerepét. Továbbá Seagal volt az a kemény fickó, akihez egyszerűen nem lehetett hozzáérni, ütés tehát nemigen érhette a testét. A kétezres évek során a nagyvásznat a videofilmekre cserélte, de mostanában ő is visszatért, hála Robert Rodriguez rendezőnek, aki ráosztotta a Machete negatív hősének szerepét. Karrierje során most először képviseli a „sötét oldalt” – nem is éli túl, de miután megsebesítik, ő végez magával, hiszen másnak úgysem menne.

De a régiek közül nem mindenki röhögi ki a világot és tesz úgy, mintha mi sem történt volna. Stallone megkeresését például visszautasította a belga Jean-Claude Van Damme, aki nem találta a szerepét eléggé kidolgozottnak. Parádés, önironikus, már-már művészieskedő visszatérése (JCVD, 2008) ugyan pazar kis mozi volt, de a kaszszák nem igazán csilingeltek miatta. Minden idők legkvalitásosabb akcióhőse, a veterán művésszé öregedett Clint Eastwood pedig a megdicsőülést és a hősi halált választotta a Gran Torinóban. A magányos farkas – aki a hivatalos verzió szerint nem Piszkos Harry – vállalja a golyókat, hogy megteremtse egy új élet lehetőségét a következő generációnak. Nyilvánvaló, hogy ez az ikon most már végérvényesen elbúcsúzott, de nagyon úgy néz ki, hogy másokban még ott van az erő. A nézők részéről pedig az akarat, hogy kinyissák a kedvükért a pénztárcájukat.

A nő továbbra is biodíszlet

Az amerikai filmekben továbbra is a férfiaké a domináns szerep, a nők ábrázolása alapvetően semmit sem változott az utóbbi húsz évben – állapította meg egy amerikai tanulmány. „Legutóbbi kutatásunk sokkolt bennünket” – jelentette ki Geena Davis Oscar-díjas színésznő, aki saját intézetet állított fel a nők médiában elfoglalt helyének megváltoztatására. A Nemi egyenlőtlenség a képernyőn és a kamera mögött a családi filmekben című tanulmányt a Dél-Kalifornia Egyetem kommunikáció és újságírás fakultásának kutatói készítették.

A felméréshez 112 kasszasikerré vált észak-amerikai családi filmet elemeztek, amelyek 2006 és 2009 között kerültek moziba. A filmekben szereplő 5554 karakter 71 százaléka férfi volt, az arányokat tekintve tehát minden nőre 2,42 férfi jutott. A húsz évvel ezelőtti trenddel összehasonlítva ebben a tekintetben semmiféle változást nem tapasztaltak a kutatók. A felmérésből kiderült, hogy a nők továbbra is elsősorban „szemgyönyörködtető kellékek” a filmekben, szexis öltözéket viselnek, és hangsúlyos vonzó külsejük. A férfiakkal ellentétben gyakrabban jelennek meg fiatal nők a vásznon, ami továbbra is azt a közhelyet sulykolja, hogy a fiatalság, a szépség és a szexi külső fontosabb a nőknél, mint a férfiaknál. (MTI)

Stallone vérszemet kapott, és összeszedte a legizmosabb színész haverjait