Aztán valahogy kinőttük az egészet. Pontosabban: az ember folyton azt hiszi, hogy kinőtte, kinőheti Rejtőt, de aztán leemeli a polcról, és kezdődik minden elölről. Azt viszont érezni, hogy manapság mintha csökkenne a népszerűsége (valamikor Jókai olvasottságával vetekedett). Pedig még nincs olyan messze a kilencvenes évek, amikor elszánt filológiai küzdelem kezdődött Rejtő irodalomba való beemelésére. A pirruszi győzelmet mi sem jelzi jobban, hogy a háromkötetes, igencsak kimerítő A magyar irodalom történetei külön tanulmányt szentel neki A ponyva klasszikusa címmel. Veres András ebben az olvasottság csökkenésére is magyarázatot keres, és többek között a bőség csömörében, illetve abban jelöli meg, hogy időközben Rejtő is klasszikussá érett. És a klasszikusoknak bizony ez a sorsuk. Ismerni kell őket, és ez az imperativus sokat ront a nimbuszon.

Pedig Rejtő verhetetlen. Abban, ahogy és amit írt. A pesti viccen nőtt fel, bejárta a fél világot, belekóstolt az idegenlégióba, volt heringhalász és mosogató, s ha csak a negyedét írja meg a kalandjainak, már akkor is beszélnénk róla. A ponyva szabályait a kabarétréfák feszességével vegyítve hihetetlenül pergő, abszurd humorral meghintett remekműveket hozott létre. S bár könnyen áttekinthető, jelenetről jelenetre építkező cselekménye akadály nélkül pergett le előttünk, a fi lmvásznon mégsem tudott érvényesülni. Túl sokat mutatott meg abból, amit csak elképzelnünk kellett. Nem véletlen, hogy Vanek úr, Piszkos Fred, Gorcsev Iván világához eddig csak a képregény volt képes közel férkőzni.

Hősei ugyanis a tündérmese és a kabaré metszéspontján állnak, s éppúgy éhezik a gyermeki képzelőerőt, mint a sárkányok, szegénylegények, legkisebb királyfi k. Rejtő vagány hősei hangsúlyozottan irodalmi teremtmények. A romantikából elszármazott, meseszerű jelmezeket viselnek, egyszerre képviselik a kifordult világból való kilépés és a fortélyos felülkerekedés lehetőségét – írja Veres András. És senki sem tudja jobban náluk, hogy mi a betyárbecsület, a vagányság, nagyvonalúság, azok az íratlan szabályok, amelyeknek romantikája végképp veszni látszik manapság. Nem lopunk az anyánk nevenapján. Nem csalunk a kártyában, még akkor sem, ha a Nobel-díj a tét. És bízunk abban, hogy a bonyodalom a végén megnyugtató megoldásra lel. Ezért volt olyan hallatlanul népszerű a második világégés előtti, teljesen reménytelen években, mely világégés végül őt magát is elpusztította, s ezért a kommunizmus végletesen uniformizáló, fojtott világában. A vagányság és léhaság ugyanis semmihez sem fogható szabadsággal rendelkezik. S ezt még a légió sem képes semlegesíteni, sőt.

Rejtő nem ponyva és nem irodalom. Inkább és végérvényesen: terápia. Egy nevetés nélküli országban. Amelyet most épp vámpírok és varázslótanoncok népesítenek be a maguk tökéletes és steril romantikájával. Indulatok és celebek között. Ahol nincs gyanúsabb az utcán tele szájjal nevető emberen. Mit akar? Kinek dolgozik?

Nem tudom, lesz-e még reneszánsza a légiónak, méretes pofonoknak, végzetes betyárbecsületnek. A divat most épp mást diktál: az érvényesülés egészen más etikáját. Gorcsev Ivánt a mi világunkban könnyen leszúrhatná Vanek úr. És még csak mosolyra se rándulna a helyszínelő szája. Ez a diagnózis, de mint mondtam, a terápia is vár minket. Újra és újra. Nevetni kell naponta háromszor. Kihúzni a tévét és nem figyelni a politikára.

Az nevet utoljára, aki először üt.

Rejtő nem ponyva és nem irodalom