Szétfeszíti a vérlázító cigányellenesség a játékot, vagy ha úgy tetszik, modulálja, elviselhetetlenné fokozza a játékosság a gyalázatot. Ezért remek alkotás a kiállításnak is címet adó Állj ide!, és ezért illeszkedik a vászon-olaj kollekcióhoz. Az utóbbiban főleg házábrázolások láthatók, többnyire emberalak nélkül. Elsőnek mégis a szociológiai hitelesség, a téma ragadja meg a nézőt. Falusi, esetleg kisvárosi földszinteseket látunk, köztük bepucolt, karbantartott otthonokat is, de a többség szegénységről számol be. Hosszú, földszintes udvarok, amelyekben elütő ajtók és ajtó-ablakonként más színnel virító falszakaszok jelzik az értőknek, hogy ott hány család szorong az egyetlen tető alatt. Parabolaantenna az oromfalon, de lent szétmállasztja a falat a nedvesség. Kert, sőt valóságos sziklakert, de mögötte abszurd drótkerítés szabdalja fel a közös portát.

Az ábrázolás derűs, Nemes színei ragyognak. A képcímek ugyan Telep 01 meg Telep 02, és a részletekből is hamar kitetszik, hogy itt a cigánykérdés az igazi téma, ám megtárgyalása eredeti és meggyőzően szokatlan. A másfél évszázados hamis romantika, a komor nyomornaturalizmus és az újabb keletű kényszeres látomásosság helyettNemes valamiféle impreszszionizmussal jeleníti meg a zavaros élettereket, és ettől lesznek a képek feszültek, nyugtalanítók. Már eleve minden kép napsütötte, ezt a jól elrendezett reflektorok még ki is emelik, és nem csak a pirosra mázolt kapuk, a virítóan fehér falak és a mohón vöröses rozsdafoltok teszik élénkké a látványt. Ezek a rozsdafoltok tünékenyen szívódnak fel a fehér vakolatba, és a 04-gyel jelzett kompozíción valóságos rezgő lombok, lazúros könnyedséggel megfestett levelek, poétikus piktorializmus vetül a néma helyzetképre.

Hasonló a koloritja a figurás képeknek; ezek didaktikusabbak. Az A kukoricással szemben című vászon csupa fény-árnyék, de két elmosódott rohamrendőr mondja el, miről is szól a plein air, Az utolsó házon látszanak a bűnügyi fotózás számtáblái is, a Sárga ház körül téblábolók pedig már a csupasz, kiégett tetővázat nézik. Itt válik nyilvánvalóvá mindaz, ami a néptelen képeken csak sejthető, kényelmetlenül érezhető volt: a művész kritikus tiltakozása. És itt válik láthatóvá az a munkamódszer is, amelyet Nemes beavatott méltatóin kívül eddig csak vélelmezhettünk. A festő Nemes Csaba is fotókkal dolgozik, a cigánytragédiák helyszínén készült fényképeket értelmezi, dolgozza fel és át.

Azaz, egy lassan negyvenéves áramlathoz csatlakozik. A különbség közte, meg a fotót így-úgy átalakító többség között, hogy az eljárást társadalmi aktualitással terheli. Nem hiszem, hogy munkafolyamatából így kimaradna az az élmény és gondolat, amelyet a médiumok megváltozása, a klasszikus festészet kétségessé válása és egyéb intellektuális hozadék kínál a fotó manipulálásával foglalkozóknak. Csak éppen ő keményebb mondanivalókat rak ezekre a „hordozókra”.

Nem történt egyéb a mozgóképpel sem. Ha a videó art azért született meg ötven éve, hogy tágítsa a képzőművész médiumlehetőségeit, ez az Állj ide! esetében is messze megtörténik. Hogy ezen felül összeszorul az öklünk, ez Nemes Csaba sajátja.

Lehetetlen nem nyugtázni azt a most már évtizedes folyamatot, amelynek során a médiumhasználatban fenegyerek, közéleti tartalomban mind súlyosabb Nemes a fasizálódást, a faji diszkriminációt, a társadalom tragédiáit traktálja. Most kell nyugtázni, mert Kiscellben olyan egységes produkcióval jelent meg, amely egy pillanatra sem zökken műfajszerűtlenségbe, külsődlegességbe, pőre prédikációba.

Minden kép napsütötte, ezt a jól elrendezett reflektorok még ki is emelik