A darab A Rajna kincse, mivel nincs szünet, a kezdés előtt mutatják meg, hogyan is készült az előadás. Elképesztő, időnként már a cirkuszhoz áll közelebb, vagy legalábbis a Cirque du Soleilhez, a lépcsősor, amelyen a törpékhez megy le Wotan, kilencven fokban csavarodik, vagyis a nézőtérről is az énekesek feje búbját látni eleinte, és fokozatosan fordulnak függőlegesbe, csak a lépcső alján állhatnak egyenesen.Wotan egyébként a walesi Bryn Terfel, klassz kis izompáncélban, és a szerep szerint vak félszemére fésült frizurával. Az egész előadás talán legjobb pillanata az, amikor Terfel a tapsrend alatt lassú, megfontolt mozdulattal kifésüli a tincset a szeme elől, mint aki már három órája erre várt, és most végre megteheti. A sellőlányok kék fal előtt lebegnek, csodálatosan csapkodnak uszonyaikkal, és a falon még buborékok is szálldosnak fölfelé, ahogy énekelnek ezek a kis aranyhalacskák, minél hangosabban énekel valaki, annál több a buborék, tényleg varázslat, már azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy ez a sok wagneri képzelgés mind megtörtént valaha.

Az mindenképpen probléma, hogy a rendezőnek elképesztő színpadi gépezetet kell működésben tartania

A zenekar olyan, amilyennek a Met-zenekart képzeli az ember, a kissé törődött, lefogyott James Levine vezényel, aminek szólnia kell, az csodálatosan szól. El lehetne sütni a tökéletesség barbarizmusa fordulatot, de voltaképpen nem hiszek benne, ami tökéletes, az akkor sem lehet rossz, ha Wagner a zeneszerző.

Szóval: nem tökéletes. Az mindenképpen probléma, hogy Robin Lepage rendezőnek ilyen elképesztő színpadi gépezetet kell működésben tartania, és hogy zsonglőrmutatványokhoz nem szokott operaénekeseket kell fölzavarni a fal tetejére, fejjel bezuhantatni a szakadékba, és mintha a sok technika a lényegről vinné el a figyelmet. Ez is megvan, ő sem törte ki a nyakát, a harmadik is ép bőrrel távozott, ilyen az opera. Csakhogy Wagner nem ad lehetőséget a folyamatos trükközésre, így aztán hosszú jelenetekben nem történik semmi. Még annyi sem, hogy két ember áll és zenében beszélget, mert inkább mindenki magában van el. Vannak pillanatok, amelyeket már vár az ember, ha ilyen egy semleges jelenet, akkor vajon milyen lesz a sárkány, amivé Alberich változik, de arra aztán kár volt várni, egy dinoszaurusz-csontváz eleje és vége van a színpad két sarkában.

Van persze olyan is, hogy ez a technika mégis megszólal. Például az utolsó jelenetben. Loge kint marad, az istenek szivárványhídon bevonulnak a Walhallába, felcsukódik a színpadi gépezet, felhúzódnak a magas falak. Amíg tart a falak felzárkóztatása, olyan, mintha valami fekete márvány lenne belőle, de amint véget ér a díszlet mozgása, hirtelen a csillagos égbolttá válik az egész. Mi meg csak bámulunk fölfelé, és nem látunk semmit.